Úgy vártalak téged, mint Messiást a nyomor,
Melynek szenvedő arcától könnyet sírt az ég is.
És úgy hívtalak téged, mint álmos nap az alkonyt,
Hogy lángcsóvával világítson csillagébredésig.
Álmaimban elképzeltem, hogy engem is szeretnek.
Vár rám majd valaki a vén tölgyfák alatt.
S mikor tavaszt hoz az élet, nyíló pipacsszirmot
Nekem is jut a boldogságból egy apró, kicsi darab.
Éjszakánként én voltam a holdat őrző angyal,
Kinek sudár kecses alakja csillagfényben táncolt,
S ki titkos vággyal hitte, hogy egy bűvös varázslattal
Magához vonzhatja a szívkereső vándort…
Néha halk sóhajok szálltak a néma éjszakában,
A szó túl szürke volt, de a gondolat még csillant,
Mert a tudat alatt elrejtőzve megláttam a lelked,
Ahogy reményt adó hitként, életünkért lobbant.
Mikor mindent feladtam megtaláltalak
És ajándékként elhoztad a végtelen szerelmet,
Mely koldusszegény éveimben rádöbbentett arra,
Hogy minden igaz csodát a jelenben keressek.
Már tudom a földön nincs csodásabb drágakő,
Mint egy könnyektől ragyogó fénymosoly az arcon,
Mert nekem az a legszebben tündöklő mesebeli kincs,
Mikor megfáradt ősz fejem a te válladra hajtom.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése