Elrohant az idő…

Ma elrohant az idő Mellettünk és
Te mentél utána, Én meg Utánad!
És vele szaladt a Pillanat, Mi meg
beálltunk az idő nem látható s
nem fogható, de érzékelhetően
fájdalmas hosszú sorába… majd Én
éreztem, ahogy végigjárta testem
a forróság jéghideg valósága.
Beleestem az elfogadás fájó
hálójába és most fázom! Nagyon de
nagyon fázom! A fájdalom gúnyosan
rámnevet, mellemben egy érzés sajog,
hiányod belémnyilal. A csönd ölel,
mit ölel!… szorít!… s az elnyomott és
hintába ültetett vágyak lázadnak
Bennem! Ólomsúlyú bánat fonja a
hajam copfba rendületlen és sírja
azúr-kék szemem szerelmed csöndben. A
kéj, mi véremben zakatol bambán és
értetlenül bámul Rám… Megváltásra
várnak… És Én reszketek mert a közös
Végtelenbe nélkülem mentél el. Az
űr, mi a csontomig hatol már énem
zabálja… Elrohant a fájó idő
ma Mellettünk és Velünk. Én csak félve
kérdem - Mondd Kedvesem: - hogy élik túl a
lelkek a fájdalmat és hová mennek
ha sírnak?… Ne válaszolj! Hagyd, hogy higgyem
hitem, miben szép az élet és élni
érdemes. Én csak Veled akartam a
tóparti csöndet és buja szerelmet,
a lázas érintéseket, csókokat,
önfeledt kacagásokat… és talán
a Végtelent…

malna