Néha velem didereg a magány
egy-egy sétám során
fejem felett a fákra ül.
Máskor átjön szobám falán
s az apró nesz is - megsemmisül.
Árnyékként ringatózik
és némán gyötör, majd
vörösre vált az Ég,
s szívemen elszenderül.
S ha beszélgetünk - szemfödelet
szövünk - könnyek közt
tiszta vérrel születünk,
magányom s én - együtt,
mégis - külön.
Marien
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése