A fény felé

A fény felé fordítom arcom,
ott távol a hegycsúcs koronát kap.
A vörös korong felé kezemet nyújtom –
igen, ott keleten kel föl a nap.
Hajnali csöndben fürdök,
míg a harmat mossa végig a tájat,
a tűzgolyó lassan elindul az égen,
és felmelegíti fehér ruhámat.

Most lehetnék virág, mely hajnalban nyílik,
kelyhét reggeli szellő ringatja,
szára könnyedén hajlik a szélben,
levelén aranyként csillog hímpora.
Vagy lehetnék faág, zölden rügyező,
vagy korhadó gally keskeny vadcsapáson.
Testem az avaron pihenne észrevétlen,
míg lábak tipornának más tört ágon.

Lehetnék dús falomb-hárfa is,
melyen szél játszik fáradhatatlanul,
falevél, mit ha cirógat az ősz,
sárgán, fáradtan földre hull.
Hajnal van. Már csak a napot látom előttem,
a gondolatok a fénybe merültek.
Elfáradtam, míg erővé változtattam a világot
és most egyszerre minden én lehetek.
De csak állok a fűben némán, mozdulatlanul,
már csak testem éli az életet.
S míg a nap lassan elhagyja a csúcsot,
a fény felé fordulok s kinyújtom kezemet.

Lui-B