Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. december 4., péntek

…tudod, Kedves



…tudod, Kedves, olykor hallgatok, csak csendben figyellek, csak némán szemlélem a hétköznapok pergő homokszemeit, s hallani vélem suhanó pergését a folyton rohanó szemcséknek… rácsodálkozom az időre, ami hóhéra minden szépnek és öröknek hitt álmokat változtat át imára kulcsolt kézfejekre, s mikoron lepillantok a saját két tenyeremre, ismeretlen barázdák villantják rám érces mosolyukat, s látom, az idő mégiscsak halad, pedig örök meghasonulásként magammal vívódom, s bizonygatom egyre az idő ólomlábait nem cserélte tollakra, lomhán küzdi előre magát, s igaz akadályok könnyedén állják útját, mert a lelked, Ó, Te Kedves, a lelked ha bezárod előtte, akkor az idő képtelen bekúszni a szívedbe…ha kérded ennek bizonyságát, miként felelhetnék rá, mintsem szétfeszített bordarácsaimon át, láttatni engedem féltett kincsem, mindmáig hűen dobogó, szenvedélyes szívem…tudom jól, a szerelem évszakai épp oly változóak, miként a természet viseli számtalan ruháját, de hiába leheli köd sejtelmes homályát, hiába vakít el a kacérkodó napsugár, s megannyi színét hiába keveri palettáján a tavasz művészkeze, ecsetéből hiába hull elém apró rózsaszín szirma a gyönyörű kikeletnek, mert lelkem simogatja még számtalan szerető gondolat, csonkjaimból milliószor segíthet fel pár hű pillanat, megtagadhatom hitem békés fegyverét, s vethetem sötét éjszaka elé pillantásaid lázító, ékes tüzét, és hazudhatja ajkam csókod arzén-ízét…ébredésedkor az én szemem látja a város lassú zsibongását, kíntusában vergődöm, ha sebet kap lelked, vagy a félelem tekintete libben rajtad át…már önnön bőrömön érzem ujjaim hegyét, ha orcád simítom…már egyetlen árnyék-fény lobog csupán, ha karjaidban megbújok, s közös a vágy, melynek bohó, édes párlata cseppen…s azt mohón magamba szívom, mint koldus a falat kenyér illatát, vagy miként az Úr a vasárnapi zsoltárok dallamát…gondoltam már, hogy a Véletlen oly kanyargósra szabja sok emberfia útját, miként a sárguló levél járja utószor szellőhátas táncát, de ha valóban a Véletlen a szabója Életem vágymeleg ködmönének, úgy a Sors vezette kezét s jelölte ki a helyes irányt a fércelőtűnek…

Moha

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése