Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében, látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében, látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény, s hidat ácsol gondolat és valóság közé. Látom égi pipacsizzását a kelő napnak, látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra, de nem látom az Élet izzó csipkebokrát, s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát. Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját, rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám, megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán. S még elfolyik az idő sárgaszín aranya, és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja, vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját, s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját. Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése