Mivé lettünk, mondd mivé, hogy foszlattuk álmainkat percek alatt semmivé?
Nem terheltek súlyos gondok, elkerültek sötét, nyomasztó bajok,
Mígnem egy nap, könnyű füstként vált nyugalmunk levegővé…
Könyörögve kértelek, ne hágjunk át korlátokat, ne rázzuk le önként felvett,
Zabolázó láncainkat, ne szítsuk fel álmaikból a szendergő parazsakat,
Maradjanak nyugalomban, mielőtt még felizzanak…
Bujdosnék a világ elől, gyengeségem takargatva, kíváncsi tekintetek
Pásztázzák lelkem, titkaim után tapogatva.
Bárcsak mennél, bárcsak látnám sziluetted távolodni, kibírnám azt is,
Könnyebben, mint szenvedni látni, gyötrődéstől tántorogni,
Menj hát, indulj, engedd el kezem, ne szorítsd tovább, ne sebezd szívem,
Legyen vége tortúránknak, mit egymásnak okoztunk, legyen helyette csupán könnyed álmunk, melyben egymással, egymásról álmodunk…
Gy. K. Enikő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése