Érzelgőssé nyúltak a napok mostanság
valami félbehagyott csók marja a szám
ízetlenné köpve a perceket serceg a tűz
a papírban raboskodó dohány végén keserű
füstöt lehelve eszméletlenné szelídült lelkem
bőrére. Öledben felejtett kezed nyugodva pihent.
Nem kellett visszacsókolnod ajándékba
kapott perceink. Talán még élvezted is. Hiába
tagadod, láttam szemedben azt a furcsa fényt.
Kényszerű képzetek mutogatnak jeleket, kék
és piros jeladás. Halványult szégyenlős mosoly
a megláthatnak érzés, a hátadon végigcsúszott
ujjból eredő borzongás… milyen édes még
most is, hunyt szemek mögött a kéj
gyengéden ébred. Lehetnénk újra régi szeretők.
Jók voltunk együtt. Kínos pillanatok között
volt hirtelen váltás, élet és képzelet társítás
az egyenlőtlenségek kiaknázatlanul maradtak más
feladatba kezdtünk - külön. De esténként furcsa
fohász végén Isten után neveddel fúrtam
párnába könnyes álmom. Zsibbadt hétköznapok.
De tegnap… tegnap ringó mellemen felejtetted pillantásod
szád szegletébe valami édes ült, talán csak
összefutott nyál, rekedten indult szó csikart utat
magának egyszeri szép szó. Melegített.
Azóta árkot járt lábam ahogy letapostam a perceket
a délelőttből, folyton a mi lett volna ha kezdetű mondatnak
keresek méltó véget, könnyű halált. Vallatnak
az elképzelt lehetséges valók, kell egy kis vér
a hatásos befejezéshez. Tudod, szeretlek még.
Szerelmes vagyok minden ráncba arcodon,
halántékodról induló verejtékcsepp - irigye vagyok
simítanám bőröd bármi áron! Kezemmel takart szemem,
mint vetítővászon csal elő memóriába mentett képeket.
Orrodról feltolt szemüveg, megszokott szertartás
ahogy lobban a tűz, a hosszan izzított parázs
a dohány lassan tekergő füstje karikába rendezett
elmosódó képekké mossák arcéled
és én rezzenéstelenül szívok magamba minden mozdulatot.
A csukott szemű magányos perceknek szürke vázlatot.
Brada Ági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése