Létem küszöbére berobogtál. – Megérkeztél a nagy Ismeretlenből. Tétován fordultam Feléd. Azonnal éreztem, megzavarod sérült lelkemet. Rám mosolyogtál. Derűt sugároztál. Felléle¬geztem. – A Fény felé fordultam.
Ültél szobám hűvösében. Cigarettád füstje felémszállt. Meséltél életedről, terveidről és sok-sok versedről. Hallgattalak. Figyeltem arcod rezdüléseit. Ha vidámmá vált, Veled együtt mo¬solyogtam. Amikor borúsra váltott arcod éle, sírni tudtam volna. Megfogni kezed, meg¬vigasztalni Téged, Aki születésétől kezdve önmaga harcát vívja. Úgy érzed, segítened kell az elveszetteken, a tolókocsiban ülő sérülteken. Nincs ünneped, nincs karácsonyod, mert sok éhező embertársad van a világban. Istenhez fohászkodtam földi életünk igazáért, de figyel¬memet nem engedted el. Hallgattalak. Hangod árnyai elringattak.
Elmerültünk a szavak tengerében. A hullámok messze sodorták életünket. Elringott a fontos¬sági sorrend, elveszett a mélyben. Emlékszem – a konyak mellé kértél még egy kávét. Néztem – ajkad körül, hogyan emelkednek fölfelé a füstkarikák...
Zvadáné Farkas Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése