Leszáll az est
s vele együtt,
egyre csak közeleg
a rémület!
Az őrjítő magány,
ökölbe szorítja
a test mellett ernyedt
mindkét kezemet!
Tenyérbezárt álmaim,
ennyi az összes
megmaradt kincsem,
de akkor is,
megőrzöm vágyaim
mindaddig ,
míg sírba magammal
őket nem viszem!
S majd akkor,
ha nyugszik a föld
ezer rögébe vésem
igazam
S a fehér márványon
bevésve lesz:
„az, ki itt nyugszik
szeretett igazán!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése