Boldogságos madaram, tudod, az jutott eszembe, milyen nehéz lehetett repülnöd úgy, hogy közben a szárnyaidba kapaszkodtam, Te pedig a kezemet szorítottad, nehogy leessek, vittél magaddal, és elhitetted velem, könnyű a dalod, hogy Te is így akarod, hogy jó ez így Neked, én reméltem, mindkettőnknek jó ez a repülés, repülés viharban, szélben, sokszor a forgószél közepében, halálos veszedelemben, hittem, mert hinni akartam, így a jó, Neked is olyan játék, mint vasút a vidámparkban, föl, le, föl, le, én nem láthattam, a Téged, a benneteket madarakat támadó dögkeselyűket, Mert ahogy repültél, testeddel takartad előlem, a veszélyt ne lássam, persze éreztem, mikor megbillent a szárnyad, pillanatokra hittem, együtt zuhanunk a sziklák közé, hogy szépséges szárnyad eltörik, kiáltottam volna ijedten, mikor egy ideig, újra helyreállt a rend, de a vihar feltámadt, sokszor feltámadt, a keselyűk újra ott voltak körülötted, a vesztedet akarva csipkedtek, éles, döghústól büdös csőrükkel, Te pedig csak azért is dúdoltad, az élet szép, és sose halunk meg, Nekem dúdoltad, mint anya a riadt gyermekének, ne féljek senkitől, itt vagy velem, nekem. Vagy úgy, mint szerelmes a kedvesnek, kettesben szép az élet, nekünk nem árthat se tűz, se jég, se az éhes keselyűk, mi szabadnak születtünk. És én hittem Neked. Ma már olyan, mint egy szörnyűséges, és mégis, a világ leggyönyörűségesebb álma. Igen, akkor egyszerre voltam boldog, és voltam boldogtalan. Jó lenne megtudni tőled, bántad-e valamikor, azt az őrült száguldást. Velem.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése