Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a fekete felhők rabja,
azoké a sötét felhőké,
amik oly gyakran vannak a szeme előtt,
sértődések, testi-lelki fájdalmak,
amiket nem tud kikerülni,
nem tud rajtuk túl látni,
amik megkeserítik az életet,
de aki szeret,
annak a világ egy óriási,
gyönyörűséges virágoskert,
aki szeret, annak feladata van,
mindennél fontosabb feladata,
fel kell kutatnia,
a szépet meg kell mutatnia,
ami csak kezdetben nehéz,
ha már megvan az irány,
akkor megállíthatatlanul jön magától,
csak ki kell tekinteni az ablakon,
csak a felhők fölé kell nézni,
ott van mindenhol,
néha csak le kell hajolni érte,
vagy csak rá kell mutatni,
esetleg díszes csokorba szedni,
s a szeretet jeléül szépséget átadni,
nézd, ezt mind neked szedtem,
érted keresgéltem, érted hajolgattam,
aki nagyon szeret,
az mindig keresi a szépet,
annak nem kalandozhat el a figyelme
egy-egy oda nem illőnél,
mert nincs rá idő,
olyan sok szép van a világban,
aki szeret, nem lát mást,
csak a szerelem búzakék tengerét,
a felhők se bántják sokáig a szemét,
hamar túl lát rajtuk,
mint mikor a deszkába kapaszkodó,
vízbe esett embernek sem számít más,
csak hogy az életét mentse,
úgy kapaszkodik a szerető szív a szépbe,
hogy közben elfelejtkezik minden borúról,
nem marad másra idő,
mint a széppel feltöltődni,
a szépet tovább adni.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése