Lelkem, mint száraz repedezett föld
a frissítő esőt, úgy szomjaz Téged.
Mérhetetlenléptékű szelíd vágy hullámai
csapódnak az idő sziklaszirtjeinek,
s omlanak szét látni vágyó szemem fátylán
érted hulló aranyló könnypáraként.
Idáig érzem én szíved rezdülését,
felém sodorja a szél bánatos sóhajod.
Óhajod az enyémmel karöltve halad
ereimben, szívem tűztermében keringőt
lejtenek az egymásba lobbanó lángnyelveink.
Az idő a távolság dimenzióit átlépjük
a gyönyör árjával mérjük szerelmünk mélységét.
Egy rózsaszín kagyló vagyunk mi ketten,
két héjban egy igazgyöngyöt nevelünk.
Szerető szemeinkkel csillagot nevetünk
a kopár, kormos, éji égre,
az ébredő Nap szülte hajnal lesz reményünk fénye...
Alexander
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése