A legszomorúbb szó

I.

Idegen Barátom,
eljöttem ma hozzád,
oltalmadra vágyom,
cigarettám fogytán...

Csak fél órát voltam,
s hat szál lett a vége.
Illógyertyát hoztam!
Kialudt a szélben...

Mennyit ábrándoztam,
mit mondok Tenéked,
s szóhoz eljutottam?
Legyintek: Fenéket!

Máskor is látlak majd,
Idegen Barátom,
esőtől áztatva
lucskos a kabátom.

Megtréfáltál nagyon,
míg lakodra leltem:
csuromvizes vagyok,
reszket testem, lelkem.

Nem rovom fel néked,
ugyan hova gondolsz?
Én voltam, ki végre
a játékba vonszolt.

S gondoltam, nem fogok
rossz színben látszani,
'sz te kérded egykoron:
Akarsz-e játszani?

Nem nyitok esernyőt,
míg beléd nem botlom!
- sikerült fejemből
eme szabályt hoznom...

De most már indulok,
Idegen Barátom,
bús nótát dúdolok,
sírok, merre járok...


II.

Újra eljöttem hát,
Aluvó Barátom,
őszi köddel szitált,
nyirkos a kabátom.

Sercenő villanás:
lángot gyújtok ismét,
bódító illat száll,
ismered a füstjét?

Vetve száz virággal,
gyertyafényben ágyad,
enyém kicsi lángja
szép csendben elbágyad.

Nem vagyok egyedül,
ma fogják kezemet,
de lábam elgyengül,
jaj, nekem megremeg!

Szél nem fú, hallhatod,
Eső most nem kopog,
édes-bús dallamod
mégis itt bent zokog.

Indulok, Búbánat!
Most vissza se nézek:
fülemben húzzák a
kárhozott zenészek.

Még egy szót, s nem többet:
Te is látod? Sírok...
Könnyzápor előttem...
Megyek! (Amíg bírok.)


III.

Harmadízben jöttem,
Ismerős Barátom,
napfényfürösztötten,
fülledt a kabátom.

Nincsen nálam gyertya,
nem készültem hozzád...
Istenem, mi hervadt,
Mind szemétre dobták!

Itt állok előtted,
Oda a sok mécses,
nem hagytak meg többet,
csakis az enyémet.

Ismerős Barátom,
el sem képzelheted,
mily öröm ezt látnom,
szívem repes bele!

Illetődve ezért
szólni vágyom újra,
s tolakodó szemét
a hátamba fúrja

egy kíváncsi parkőr -
Micsoda szemtelen!
Bánom, hogy e nagy kőn
nem áll a te neved! -


átkozom magamban
(cigarettám hamvad),
nem gyónhatok dalban
a magányos papnak.

Nincs nyugta élőnek
künn a temetőben...
S holtan szendergőnek
odalenn a földben?

Torkom elszorul és
rálépek az útra,
kedvem elborul, ég
lelkem: harag dúlja.

Néha meg-megállok,
s könnyemmel nem bírok.
Nézd, bármerre járok:
sírok... sírok... sírok...