A csend alatt
most
védtelen vagyok.
Retinámon átgázolnak
"volt " pillanatok.
Nincs hová bújnom,
mindenhol beléd botlom.
Úgy akarlak,
de Te
mindig rám rajzolod
az értelmetlenség vonalát,
miközben magányod ,
eszméletvesztésig súgja csontomba:
'szükségem van rád'
Vonaglik a kéj,
viszont
zsugorodik a remény
formatervezett életünkben,
így hagyom,
hogy
ázott szempillám
rácsként csukódjon Rád.
Ő temet.
Álmokat.
Feszengő szavakat.
Elképzelt illuzióidat.
Külsérelmi nyom nélküli
belső fájás vagy
csendes szobámban.
Hiányod felbecsülhetetlen,
pedig álmomban
mindig hozzám ér kezed...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése