Tudod, arra gondoltam, miért is juthatott idáig az ember, miért lett ebben a gyönyörűséges, színes földi világban pont az ember ilyen szürke, ilyen sajnálatra méltó, mert ne hidd, hogy rossz az ember, sokkal inkább szánni való, amiért ennyire önsors, és világrontó, ahol ember él, miért olyan sok a könny, és miért kevés az öröm, hol romolhatott el ennyire, miért lett monoton az ember, miért nem tud remélni, miért nem hisz önmagában, és a világban, miért temeti az élőket, s miért nem élvezi az életet, mint a virágról virágra lebbenő pillangó, miért nem szabad, mint a magasröptű madár, ősszel miért a halálra vár, miért nem a közelgő tavaszra, miért nem az örök fényre, miért az örök sötétre, miért hiszi, hogy vendég az otthonában, a világban, mi köti gúzsba, miért nem tud emelt fővel élni... és tudod, az jutott eszembe, összefüggés lehet a lélek, és a gerinc között, talán akkor lesz lelketlenné az ember, mikor csupa jó szándékból, de mégiscsak betörik a derekát, ő se lógjon ki a sorból, a gerinctelenek sorából, a lélek csak ott élhet békében, ahol gerinc van, méghozzá egyenes, ahol nincs, ott lélek sincs, lélek nélkül, gerinctelenül oly szánalomra méltó az ember, mint a gombostűre tűzött bogár.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése