Van az úgy, hogy az embereket összekötő szeretet, mely hajdanán szilárd pilléreken alapuló hídként kötötte össze a szíveket, később mégis ködként oszlik fel és nyoma sem marad. Olyan ez, mint amikor a sivatagi zivatar hirtelen megöntözi a forró homokot, a szikár talaj szinte azonnal virágba borul, az egész sivatag zsongva életre kél, de a viharfellegek elvonulnak, majd újra perzselő kopárság uralja a sivatagot, egy kis idő elteltével úgy tűnnek el az ezer színekben pompázó virágok, és az azokon játszadozó még annyi színben pompázó pillangók, mintha ott sem lettek volna sosem. Miként illanhat el hirtelen egy olyan érzés, melyet annyira szentnek hittük, hogy vakon rábíztuk volna életünket? Hogyan ölheti meg a szívet egy olyan érzés, mely eddig éltette? Keserű íz és még keserűbb érzés marad a szeretet nyomában…és az emberben kialakult tompa fájdalom egyre élesebbé, egyre sajgóbbá válik, amikor látod, hogy nem csak közöny költözött a másik szívébe, hanem virágzik benne a rosszindulat…keresi, szinte szándékosan kutatja azt a szót vagy alkalmat, amikor bánthat, amikor lelkeden vérző sebet ejthet, mintha nem volna elég éles a fájdalom, hogy elvesztetted a hited benne. Abban a pillanatban, amikor képes szándékosan fájdalmat okozni, amikor örömmel töri el hited reptető szárnyát, sárba tiporja addig szentnek tartott érzéseidet, akkor változik át benned semmivé az addig szívedet csordultig töltő mindenség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése