Hajnal. Könnybe lábad a monitor. A szék támlája megsajdul a hátamon. Az egér elgémberedett az ujjaim között. A padló zsibbad a lábam alatt. A poharam üresen ásít. Álmos ő is. Jóbarátom; Mr. Jim Beam szomjas. Megértem, hisz csak pár korty lötyög a gyomrában. Mea Culpa.
A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire. A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált, nem köt le a milliárdnyi információ. Kiszabadultam a háló fogságából. Elengedett.
Tagjaim úgy döntöttek; megmozgatnak. Kimegyek az udvarra. Kutyám, mintha várt volna, azonnal mellettem terem. Hűvös orrát tenyerembe fúrja. Nem lehet nem megsimogatni. Hálafarkcsóválás. Leülök a lépcsőre. Sába feje ölemben, meleg hűbarna szemeiben visszatükröződik a hold. A kapu előtt álló lámpaoszlop duzzogva sápadozik.
Babusgató fültővakargatás. Elégedett morgás a válasz. Nem merek arra gondolni; dorombol, sértésnek venné. Bár bármit tennék is, nem tudnám meggyilkolni önzetlen, tiszta szeretetét.
Néha emberi tulajdonságokat keresek benne. Aztán elszégyellem magam. Amiért megalázom ezzel.Rosszallóan néz rám, mert cigarettára gyújtok.
A whisky ízű füst összekeveredik a számban a füstízű whisky emlékével. Mélyen beszívom. Aztán sóhajtva kifújom.
Enyhe őszi éj. Egy kíváncsi harmatcsepp egy fűszál csúcsán ringatózva bámul ránk. A csillagok egy repülőgép jelzőfényeinek útját igazgatják.
Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban. Vajon melyik a Taurus? És melyik az Aquarius? Messze vannak egymástól?
Messze! Sajnos nagyon messze!
Egy madár szárnya szétmetszi a levegőt. A távolban a város fényei egyre sűrűbben pislognak.
Elnyomom az alig félig szívott cigarettát. Sába egy navégreidejevoltmárprüszköléssel nyugtázza. Izmaim megfeszítenek, gerincem roppant egyet rajtam. Tarkóm megborzongatja a hűs nyugati szellőt. Belemerengek a homályba. Fülem távoli, felismerhetetlen eredetű zajoknak susog. Ajkaimmal megnedvesítem nyelvem hegyét. Újabb fuvallat. Felkapja gondolataimat. Röppennek.
Valahonnan ismerem ezt az érzést.
Le kellene feküdni. Álmodni. Téged.
Még egy slukk az éjszakából. Lehajolok Sábához, füleit markaimba ragadom, homlokához szorítom homlokom. Megértőn nyüszít. Tudja. Ő tudja.
Köszönőn arcon paskolom. Elkapja kezem. Félelmetes, hogy ezekkel az agyarakkal hogyan tud ilyen gyengéd lenni. Hihetetlen.
Bemegyek. Leültemkor a szék morcosan felnyikkan.
Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok.
Kapcsolat bontása. Kilépés. Robesque kikapcs. Halódó zümmögés: monitor elszürkül. A ledszentjánosbogárfények kihunynak.
Az ágynemű hidege felszítja a lázt a testemben. A kispárna fejem alá gyűri magát. A paplan maga alá bújtat. Lehunyom szemem. Aztán kinyitom. Végül is oly mindegy. Aztán mégis újra lehunyom. Aludni volna jó.
Lassan vánszorognak a percek. Imbolyogva.
Megint egy átkozott végtelen éjszaka.
Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam, amint betűid szavakká, szavaid mondatokká, mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn. Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom, míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.
Várok. Rád. Várok. Mert ez az életem értelme. Várok. Mert egész életemben rád vártam.
Álmodlak.
Robesque
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése