Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. május 18., kedd

Fázom a hidegtől mit lelkem áraszt






Körülöttem csend, mely béklyót köt szívemen,
Szorítja a magány, s könny tolul szememben.
Fázom a hidegtől mit lelkem áraszt
Nem lelem melegét a boldogságnak.
A félelem, mint villámok
cikáznak bennem,
nincs kihez bújjak előlük,
csak az üres tér van körülöttem.
A szoba is üres, akár ha a szívem lenne
szívem félelemmel és magánnyal tele.
Nincs azonban senki, ki megértene engem,
Én sem teszek semmit, hogy ez ne így lenne.
Bármerre nézek, semmit sem látok,
Kereslek titeket, de senkit sem találok.
Vak vagyok, egyedül, s néma,
Hiába kiálltok, senki sem hallja.

Szeretném, ha mellettem lehetnél,
Mindent, mit tettem elfeledhetnél.
De ez lehetetlen.
Zaklatott vagyok.
Félek...
Egy féregként élek!
Utálok így élni!
Mikor fog az élet véget érni!?
...
De NEM! Nem szabad feladnom!
Az életben tovább kell haladnom.
Keresni a kiutat a végtelen ködből
Erőt meríteni a sok örömből.
S ha meglátom a sugarat, belekapaszkodni,
Teljes erőből ragaszkodni!

Tovább megyek, hátra se tekintve...
ÉLVE!
Egyszer a magánynak is lehet vége!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése