Fázom a hidegtől mit lelkem áraszt

Körülöttem csend, mely béklyót köt szívemen,
Szorítja a magány, s könny tolul szememben.
Fázom a hidegtől mit lelkem áraszt
Nem lelem melegét a boldogságnak.
A félelem, mint villámok
cikáznak bennem,
nincs kihez bújjak előlük,
csak az üres tér van körülöttem.
A szoba is üres, akár ha a szívem lenne
szívem félelemmel és magánnyal tele.
Nincs azonban senki, ki megértene engem,
Én sem teszek semmit, hogy ez ne így lenne.
Bármerre nézek, semmit sem látok,
Kereslek titeket, de senkit sem találok.
Vak vagyok, egyedül, s néma,
Hiába kiálltok, senki sem hallja.

Szeretném, ha mellettem lehetnél,
Mindent, mit tettem elfeledhetnél.
De ez lehetetlen.
Zaklatott vagyok.
Félek...
Egy féregként élek!
Utálok így élni!
Mikor fog az élet véget érni!?
...
De NEM! Nem szabad feladnom!
Az életben tovább kell haladnom.
Keresni a kiutat a végtelen ködből
Erőt meríteni a sok örömből.
S ha meglátom a sugarat, belekapaszkodni,
Teljes erőből ragaszkodni!

Tovább megyek, hátra se tekintve...
ÉLVE!
Egyszer a magánynak is lehet vége!