Néma szóimat záporozom
s már sikolt a csend...
a perc tollpárnájába
bújtatja arcát,
majd a megfájdult önsajnálat
egy végső lélegzetvétellel
elhantolja a tegnapba született önmagát.
Ma tán újjászültem a bennem
rekedt gyermeki éveket,
minden napon torját üli asztalunknál
a békés emlékezet,
s mikor hazaérkezik házigazda lelkem,
messzire űzi a hálátlan vendégsereget.
Nem varrom én bekecsét a múlt vacogásának
a tél hidege megfagyasztja majd
vezérét az értelmetlen lázongásnak,
csupán tenyeredet kértem,
jöjj, nyújtsd felém, Kedvesem,
s bocsásd meg, ha éget
belé helyezett szívem.
Égtem fáklyaként, s eloltott az Élet,
bolyongó gondolatimér’ olykor
elfordult az Isten,
de örök áldását megláttam pár könnyén
s arcképed nyugalmát, szentséges cseppjén.
Csak megpihenni vágyom léted ránca közt,
csak megcsókolni árnyképed,
mi napfényben az éjhez köt,
csak óvni első szavaid csurranó igazát,
mint hívő lélek oltalmazza az első Bibliát.
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése