Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,
az ember sokszor úgy van,
hogy azt érzi, valamilyen
mélyről érkező szál,
ahhoz a másikhoz
szorosan fűzi,
akár a gyerekéhez,
akár a másik emberhez,
ami talán erősebb, mint a szerelem,
és erősebb, mint az anyai érzés,
úgy tűnik, az összetartozás,
egy másik világból való inkább,
de mintha a másik ugyanezt nem élné át,
mintha a közös hullámhosszt nem érezné,
olyankor az ember megalkuszik,
csak,
hogy a közelében lehessen
megelégszik cseppekkel,
tudja, többet már nem tehet,
az ő érzései,
a másik számára,
egyértelműnek kell, hogy legyenek,
onnan pedig csak a némaság érkezik,
pedig biztosan érzi, a másikban,
ott a legmélyén, az érzés párja ott van,
csak épp külső, látható jele nincsen,
ami lehet is, meg nem is,
sokszor téved az érzés,
amikor azt hiszi,
a másik előtt ott áll,
a mesterséges akadály
áthatolhatatlan,
amit lebontani lehetetlen,
akkor megelégszik cseppekkel,
napok, hetek, évek telnek,
és semmi nem történik,
a sziklából nem fakad élő víz ,
épp, hogy az ember nem hal szomjan,
pedig az legalább olyan fájdalmas,
mint a másikból semmi,
látni, és nem érinthetni,
a sebeit nem gyógyíthatni,
talán legjobb olyankor
a legnagyobb fájdalom árán is,
hátat fordítani,
messzire menekülni,
önmagát a távolsághoz kötözni,
a tőle telhetőt majd ő megteszi,
az érzés, ha igazi,
egy napon kell valaminek történni,
ha két embert
valóban összeköt a láthatatlan szál,
ha nem csak látomás,
azt nem lehet a távolsággal elszakítani,
sokáig azt nem lehet kibírni,
ha nincs a másikból semmi,
ha igaz az érzés,
ledönt minden akadályt a távolság,
ha nem,
akkor pedig a képzeletbeli szálat tépi el.

.kaktusz