Zokognak a felhők
fájdalmuk szülte könnyek
ablakomat mossák
mesélnek hiányról
ordító magányról
hallom sírásukat
s mit sem törődnek
azzal, hogy hallják...
A fény remegése
szűri át a morajt
csenddé változtatja
az éteri zsivajt
s gondra hajszolt lelkem
követi a csendet
kopik ez a nyár is
új őszt teremtve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése