De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindig, mindenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd,
mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet
Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a
kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd,
szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék,
messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona,
posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha
ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod,
ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán
nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely
elválasztja az embertől az embert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése