Balatonlelle

A magányban megnőnek a gondok,
választ várnak arra is, hogy miért fúj a szél
s a kéklő dombok opálcsipkéin túl
már látja szemünk, hogy közeleg a tél.

Locsog a tó,
hullám, hullám után veri a partot,
őszül a vén park,
magasba nyújtom a kezem
s egy halódó gallyat lehajtok.
Fodros, redős a víz arca,
s ha jön a z új nyár kéklő-mosolygós lesz újra,
de arcomon az eljövendő szép júliusok
csodafénye
az élet lángját többé ki nem gyújtja.
Nélkülem lesz majd reggel, dél és este,
nem tudja majd a tihanyi visszhang,
hogy valaki 65-ben
kíváncsian várta-leste.
Jönnek majd mások
a műutat szélesítik
a nagyrobajú kalapácsok
a TÉR szűkül mégis
és távol, nagyon távol van az ég is.

Apró pöttyök a csónakok,
mit ér, hogy himbálódznak a vízen,
s hogy naponta ötször-hatszor jól lakok,
és hetvenkettőt ver a szívem?
A fák nem felelnek,
a kavicsos úton vénember csoszog,
merít a gyógyforrás vizéből
s tudja:
helyette mások lesznek boldogok.
A tó nem felel
ábrándokat ringat az ár,
susog a lomb a fákon:
a jövőben hinni, bízni kár.
Pillanat csupán az élet
halál szele suhan át a tavon,
meghalunk egyszer úgyis
öregen vagy fiatalon...


Komlósi Lajos