...tudod, Kedves, mostanában egyre többet gondolok téveszméknek "köszönhető", félelmetesen hangzatos dolgokra, mint a szabadság, eskü, hűség, és már tudom, csupán akkor acél-rideg, kemény és élettelen mindez, ha magunk sem vagyunk biztosak érzelmeinkben...az ember úgy gondolja elveszíti önmagát, és szabadságát feladja, amikor összeköti életét társával, majd soha többé nem kívánkozik szabad levegőben repülni, lélekszabadságtól fűtve gondolatszárnyakra kelni; észre sem vesszük, miként válunk gyilkosunkká azáltal, ha úgy érezzük vége a gondtalan kóborlásnak s olykor felelőtlenségnek tűnő "élj a mának" felfogásnak, pedig minden csak most kezdődik el...mert igaz szerelem-érzet az, mikor társad mellett szabadabbnak érzed Magad, mint nélküle, ha érezni, miként vagytok ketten akkor is, mikor csakis egyedül lejted a piruetteket rejtőző gondolatvilágod rivaldafényében, és egyszer csak észreveszed a Kedves figyeli minden rezdülésed, de "csendpólyádba" tekeredve, kibontakozásod láttán, öröm-némaságban Veled együtt örvend.figyel, óv, vigyáz, és csupán akkor lép be szentélyed fényébe, ha kezet nyújtasz felé és bevezeted.gyakorta pompázatos ünnepség keretében elhangzik, "örökkön-örökké, jóban-rosszban"...olyan megváltoztathatatlannak tűnik, olyan hangosan csattan a lakat régi életed ajtaján, és oly mélyen kong az elveszett kulcs veszte múlt-hasú hordó dongáján...de miért is akarnák megváltoztatni...micsoda téves érzelmek...Miért hisszük, hogy csak úgy létezik az életen át tartó szerelem, ha tiltunk, előírunk, elvárunk, beavatkozunk, lélekzsarolunk? Hogyan gondolhatjuk életben tartani azt szabadságról formázott szívdobbanást, amit szerelemnek hívnak, ha megcsonkítjuk fenséges szárnyait? A kezdetben csodás érzelmek kártyavárként dőlnek össze bennünk, elveszítjük igaz létünk, és az elvárás-labirintus mitikus szörnye darabokra szaggatja minden hitünket...a hitet, hogy jól döntöttünk, és életünk végéig kitartunk az esküszó fejünk felett himbálózó pengéje alatt...ezzel ellentétben lásd a szerelmet a maga igazában, önnön ragyogásában, ne várd, hogy általad megásott mederben szaladjon tova, hagyd, ásson utat magának, romboljon, vagy építsen...mert ha igazán szerelmes vagy, lila ködképek nélkül, érte és önmagadért élve, akkor az "örökké" lesz az a szó, ami mostantól a mindenség tündöklésével párosul, léttelen életed párkánya lesz, mikoron a mélybe zuhannál, s nyitott ablak a bordákkal szegélyezett mezők színes kavalkádjának, amit érzéseknek hívnak...ha elemzed az életed minden egyes fordulóját, tovaszökik a pillanat, ami felkínálkozott, s fullasztóvá válik Meryl Streep és Clint Eastwood könnyes búcsúszava...miszerint ez a fajta bizonyosság csupán egyszer létezik...
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése