Vörösben ragyogó alkonyon idézlek,
s megszokom, hogy vagy nekem,
de el nem érlek.
Dédelgetem, mint anya a gyermekét
a reményt, hogy egyszer megjelensz,
s kócos hajadra hintem csókjaim.
Ölellek majd, mint hegyek a völgyeket,
s jázmin-illatú álmaim
mind valóra válnak.
Talán valóság, talán igaz lesz.
S ha képzeletem csak áltat,
s ha mégis az alkony marad
amiben láthatom kedves arcodat,
akkor is az enyém maradsz.
Szívemben építek neked házat.
Egy szín, egy ecsetvonás vagy
az égbolt ragyogó palettáján.
Egy rebbenő érintés
szívem dobbanásán.
Nagy Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése