És mégis minden! Lényed összes rezzenése ott táncolt, ott örvénylett abban a fekete pupillában, s a szempillák fekete kerítésén át meg át törve ejtett rabul és vont magához.
Egy mogyoróbarna tekintet, mely ha akart, szelíd volt és simogató. Lángjai melegséget sugároztak, de túl közel menvén megégettek.
Tapasztalt egy tekintet volt és mégis, mintha ismeretlen érzés félelme csillant
volna, mikor én tükröződtem benne. Elgyengült és hűtlen lett.
Először mindketten menekültünk a másik hatalma elől, persze hiába. Elkapott, megfogott és elvarázsolt egy érzés. Szikrázott és vibrált, míg az idő cigarettaszünetet tartott. Tudtam, hogy vége lesz, de befogtam a fülem, becsuktam a szemem, hogy ne halljam a gondolatokat, ne lássam a Napot, mely biccentve köszönt be az ablakon, hogy aztán tovább haladva az égen ránk szabadítsa a hajnalt.
Mélylevegő és néhány esetlen mondat egy forró lépcsőn ülve kéz a kézben, hideg észérvek...kívül egy szomorú mosoly, belül, pedig elviselhetetlen csalódottság...éveket öregedtem egy délután alatt.
Sokáig kísért a tekintete mindenhol és mindenben és egyre csak hiányzott. Kitöltött valami fájdalmas semmi, én meg belefeledkeztem...
Aztán megértettem a miérteket és becsuktam egy kis ajtót a szívem pincéjében, lakatra. Néha ugyan lemegyek kicsit port törölni-mert szeretem azokat a régi emlékkacatokat-de sosem maradok túl sokáig. Így őriztem meg azt a szépséget és szenvedélyt, amivel gazdagítottál.
Mára egy szempár, semmi több. Ennyi maradt belőled.
Áfonya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése