Tudod arra gondoltam,
hogy az idő során az embert
sok kudarc, sok fájdalom éri,
meg is keményedhet, csapás annyi lehet,
de nem mindegy, hogyan keményedik,
hogy megkövesedik, megfagy,
vagy esetleg megmarad a képessége,
hogy felengedjen a jóra, a szépre,
ha csak egy árnyalatnyi is van belőle,
ha a valamikori gyerekből megmaradt benne,
akinek nagyon tudott fájni,
de aki a veszteség után is tudott nevetni,
örülni a világnak,
igen, a hidegben az ember fázik,
de megfagyni, az Istenért,
megfagyni soha nem szabad,
jobb lenni olyannak,
mint a virág,
amelyik a sötétben becsukódik,
ha sokáig tart is a sötét
az első napfényre boldogan pattan ki,
mint a világosságra szomjazó bimbó,
ami már megkövesedett
fényre az már nem reagál,
a megfagyott többé fel nem éled,
de a szeretet életben tart
legnagyobb fájdalomban.
Kedves Ernest!
VálaszTörlésNéha zúzmarába öltözik a világ és jéghideget árasztanak a csillogó jégcseppek, de ha van, akinek puhasejtes lélegzését magunk mellett tudjuk, a leghidegebb éjszaka is nyári nappá válik. Ennek az érzésnek a megőrzéséhez kell a simogató szeretet. Szép gondolataid vannak!
A baj az,hogy hiányzik az a valaki akinek a "puhaselmyes légzését" magam mellett tudnám...de a szeretet érzése, a remény és a vágy életben tart míg élek!
VálaszTörlésKöszönöm,mindig jól esik mikor erre jársz!