Tudod, sokszor gondolok arra, hogy az ember vágyik a csodára, csak egy icipicike csodára, valami megvilágosító jelre, hogy ő több mint az elmúlás, hogy érdemes, hogy van valami, ami szebb a szürke hétköznapnál, valamiféle vasárnapi világra vágyik, ahol másképp süt a nap, ahol a szeretet csodát tesz, valami kézzelfoghatót szeretne, mint Tamás, a hitetlen, pedig látott ő sok csodát. Olyan ez a keresés, ez a vágyakozás a csodára, mintha a fa arra vágyna, bárcsak egyszer fa lehetne, mintha a fénylő napkorong arra, hogy ő legyen a Nap, hogy világítson, hogy meleget adjon, hogy az eső arra, lehessen manna , a szivárvány, hogy égi jel legyen. Valami csodára várunk, és nem vesszük észre, hogy a csoda a világ maga, a csoda mi magunk vagyunk, a csoda, hogy létezünk, ahhoz képest kézrátéttel gyógyítani, halottakat feltámasztani gyerekjáték, az, hogy egyszer valamikor, megfoghatjuk egymás kezét, hogy falak nélkül is érezhetjük egymást, még az se egy különös dolog. Mi vagyunk a csoda maga, csak nem látunk az orrunknál tovább, igaz, sokszor az embert se találjuk magunkban, ami a legnagyobb csoda, hogy a szeretet világában, nem találjuk magát a szeretetet.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése