Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam,
hiába, hogy a Föld gömbölyű,
itt a földön idővel minden ellaposodik,
vagy talán nem is minden,
soha nem lehet megunni a tavaszt,
a hóesés, a gyümölcsérés,
a sokszínű,
a fáról leereszkedő falevél látványa
nem laposodik el soha,
talán amiért meghal,
és amiért újjászületik,
a születés örömmel tölti el az embert,
boldogság az új élet érkezése,
a gyerek is újra, meg újra megújul,
tegnap még csecsszopó,
ma már szaladgáló,
őt soha nem lehet megunni,
csak a szerelem születik a csúcson,
aztán mindig lejjebb ereszkedik,
ami csak egyszer hal meg,
az újjá többé nem születik,
mint a tavasznak,
neki is sokszor kellene meghalnia,
hogy újraszülethessen a csúcsra,
talán, aki élni akar,
annak minden pillanatban meg kell halnia,
hogy minden pillanatban újjászülethessen,
ilyen lehet az égi szerelem,
de neki is itt a földön kell megszületnie,
nehéz dolog földi körülmények között
égi jelenséget őrizni,
mintha forróságban kellene jeget tartani,
vagy, mint rablótanyán kincset rejteni,
kevés a szó, kevés a tett az életben tartásához,
olyan ő, mint a költő, csak addig az,
míg van miről szólnia, talán, ha élni akar,
a szerelemnek is, a tavasznak is, a költőnek is,
minden pillanatban meg kellene halnia,
hogy újra megszülethessen,
hogy ne váljon megszokottá,
hogy a születés misztériumát adja.

.kaktusz