Benne(d), érte(m)

A nap fénye beszakadt,
résnyire megnyílott a föld.
Mezítelen táj felett szökik a csend,
illan a lét, nyárba tapos az ősz.
Törd át ezt a végtelenné fagyott álmot,
mely elzárja előlem a világot.
Nézd, a napnak mindig sikerül,
mondd, nekem miért nem?

Fák karcos ágaira
puha fészket rak az alkony,
ráfekszem ma egymagam,
helyet csinálok álmaidnak,
ha felém indulnál,
legyen hova érkezésed.
Hisz Isten tenyerében már nincs hely.
Csillagtörések íve sebzi az estet.
Koldus rongyba csavarta életem,
ujjain himbálózik kifordított szívem.

Tegnap még könnyű voltam álmodban,
de ma úgy ereszkedek le,
mintha sosem jártam volna nálad.
Nehéz a levegő, és egyre jobban fáj
ami nincs, és hiányzik ami van.
Megteltem ürességgel,
egyre szűkebb idebenn a hely,
közel-távol kint rekedtem tőled,
ajtód előtt toporgok
a könyörtelen idővel.

És lépek, már nem nézek hátra.
Elnémulnak lassan a fények,
szelekbe kapaszkodnak az álmok,
éjt susog az idő, lépkednek az árnyak.

zuhanok
álmodba
szíved közepébe

Zuhanjunk együtt tovább,
kapaszkodj értem.
Alánk terül önző csendünk,
súgod, ne félj,
egyszer úgyis földet érünk.

Csak ne hagyj öleletlen magányban,
találj rám, ha elvesznék a magasban.
Látod, kilépve önmagamból
néha elbolyongok,
és káoszban ébredek,
ha eltűnik a lépcső,
és elhajlik az utolsó kapaszkodó.
Keress meg, és tégy úgy,
mintha sosem jártál volna nálam,
lélegezz velem, fogadj magadba,
légy’, testem, karom, lábam.

De előtte áss mély gödröt
a lehullt csillagoknak,
temesd őket vissza
a dombbá nőtt csendbe,
dobd rájuk felsebzett lelkemről
leszakadt, véres rongyaimat.

Lassan egybefolynak
a napok, és szavak,
ránk csorog újra
a hideg alkonyat.
Lopj tüzet a lemenő napból,
hadd vigasztalódjak
ma csupasz szívvel,
egymagam,
benne(d),
érte(m),
szótlan.

Szilágyi Hajni