Inkább halál, mint gyáva élet,

Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.

Könnyes levelekkel búcsúztak az aradi tábornokok


1849. augusztus 13-án a túlerővel szemben harcoló magyar csapatok Világosnál letették a fegyvert az orosz hadsereg előtt. A tábornokok ekkor még úgy hitték, hogy az oroszok megvédelmezhetik őket a vérszomjas Haynautól, ám csalódniuk kellett. Néhány nap elteltével ugyanis az oroszok átadták őket az osztrákoknak, akik rögtön meg is kezdték a tábornokok hadbíróság elé állítását - derül ki a Múlt-kor második évfolyamának ötödik adásából.




1849 október 6-án hajnali fél hatkor megkezdték az akasztásokat. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték. Dessewffy, Kiss, Lázár és Schweidel ítéletét azonban Haynau, kegyelemből golyó általi halálra változtatta. Csorba László történész elmondása szerint "pár nappal a 13 előtt végezték ki Ormai Norbert ezredest, ő egy vadászcsapatnak volt a parancsnoka, harcoló alakulat élén került fogságba, egyértelmű volt a döntés. Nem sokkal később szenvedett vértanúhalált Kazinczy Lajos, a kiváló író Kazinczy Ferencnek az egyik fia, és végül az aradi vértanúk között tartják számon Lenkei János tábornokot is, ő pár hónappal később halt meg, csak ő már súlyos beteg volt, megőrült."

Gergely András szerint "egy ilyen törvényszerű, jogszerű kivégzéssorozat az elit ellen a 19. században nem volt. Ez teszi ezt egyedivé. Tehát a magyar elit megsemmisítésének politikája az, amit itt a Habsburgok kézbe vettek. Ehhez hasonlóra a modern korban nem igen tudunk példát felhozni."

Bár a magyar szabadságharc 200 ezer fős hadserege jóval több tábornokot számlált az Aradon kivégzetteknél, mégis a végzet ezt a 13 generálist szemelte ki vértanúságra. Eredetileg valamennyien a császár tisztjei voltak, akik a legkülönbözőbb irányokból és társadalmi rétegekből jöttek. A szerb származású Damjanich, az arisztokrata Vécsey, a horvát határőr Knézich, az eredetileg vasúti tisztviselő Lázár, s az osztrák Poeltenberg lovag, aki csak a legfontosabb vezényszavakat ismerte magyarul.

A filozofikus nyugalmú Aulichról még az ellenfél is feljegyezte halált megvető bátorságát. Nagysándor valamennyi lovascsatában részt vett és Dessewffyvel együtt lovasrohamok hőse volt. Leiningen csupasz kézzel mászott fel katonáival a várfalon Buda ostrománál. Damjanichért rajongtak katonái, a híres veres sapkások. Kiss, Vécsey és Knézich személyes bátorságával tűnt ki a délvidéki szerb felkelők ellen. A felvidéki harcokban kiemelkedő Lázárt pedig Bem nevezte ki ezredessé. Poeltenberg így fogalmazta meg érzéseit: "Csak a nyelvem német, a szívem magyar, mert a szabadságért dobog".

Hogy minként búcsúztak a tábornokok? Lázár Vilmos például a következőket írta feleségének: "Kedves szentem, egyetlen Marim. Mindenem a földön. Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel mielőtt még egyszer láthatnálak, elvérzettem, s velem együtt több becsületes, derék bajtársam. Én mártír vagyok, és ártatlanul halok meg. Kedves gyermekeim! Legyetek jók, szeressétek egymást! Éljetek anyátokat vigasztalva, szeretve. Szerető apátok: Vilmos."