Van az úgy...

Van az úgy, hogy a búcsú
közelsége közelebb hozza
az embereket egymáshoz.
Végigmérik egymást
még egyszer,
talán utoljára.
Ekkor látják meg
a másik lényegét,
a zokogó lelkét,
a vergődő szívét.
Most látszik igazán,
-mikor minden
mindegy,
mikor bármit mondhatunk,
alakoskodás és
következmények nélkül,-
valós képünk
a másikról.
Most tartjuk elé a tükröt
a mi tükrünket.
Ez azaz állapot mikor
nem gondoljuk meg
igazunk kimondását,
mikor bátran minősítünk.
Fejéhez verjük addig
rejtegetett véleményünket
kendőzetlenül.
Ekkor hangzanak el a vádak,
kerülnek lajstromba a hibák,
a jellemgyengeségek.
Felhánytorgatjuk valós és
vélt sérelmeinket.
Ki kit csalt meg, mikor és
hányszor. A koronásfőn
mekkora agancs nőt.
Léha lotyóvá vedlik a Nő,
kit szerelmeként emlegetett
a közelmúltban a férfi.
Leolvadnak a leplek,
fröcsög a sértettség,
előbújik minden tüske
a búcsú közeledtével.

Fény derül arra is, ki játszotta
s ki az, aki életeként élte
meg a szerelmet.
Ki szerette a másikat jobban,
talán az életénél is jobban.
Kinek volt a szava igaz,
kié hamis, hazug.
Mikor azt látod, a párod
kész meghalni érted
utána veted-e magad?
Kiderül mennyire fontos
Ő neked.
Ekkor ébredsz rá, az életet
ugyan nem te adtad neki,
de te élteted Őt!
Tőled szép, illatos, kedves,
mosolygós, kacagós virágszál.
Te teszed vágykeltően széppé.
Ugyanakkor, miattad
karikás a szeme,
sóskönnyes a pillája,
zokogó a szava, lehulló
a karja, fakó a tekintete.

Attitűdjeid rád rakódnak
mint madarak nyughelyéül
szolgáló hatalmas
lombkoronájú fáról a guanó
a fatövében meghúzódó
opálkőre.
Nincs már a tisztatekintetedből
semmi, mindent belepett a szenny.
Ebben a homályos ködképben
rémlik fel a világ amiben élsz.
Hisz látod, a kovács a péknével,
a pék a szabónéval, a kovácsné
a lócsiszárral szűri össze a levet.
Mindenki lop-csal, hazudik
álarcot visel, rejtőzködik.
Az előtted pergő, életnek nevezett
sorozatfilm is erről győzköd.

Hogyan is hihetnéd, hogy téged
oly valaki szeret, ki életét adná
ezért, a Ti szerelmetekért,
ki nem csal meg, bár milliónyi
alkalma adódna,
kinek igaz a szava.
Legyintesz, s annyit mondasz:
mese, és te már nem vagy gyerek.

Csak mikor elindul utolsó
útjára, meghalni a szerelmed,
-mert nem érzi viszonzásod
nem érzi hited önmagában-
oda ahol ezerszer vallottatok
egymásnak szerelmet, ahol
elhangzott az örökkön-örökké,
ahol a gyönyört éltétek meg
számtalanszor,
akkor döbbensz rá, létezik
igaz szerelem, az életnél
is fontosabb szerelem,
és ezzel Téged ajándékozott
meg az Isten!
A Te dolgod, hogy nőj fel
e magasztos érzéshez,
s gondolkodj és gondoskodj
felelősséggel róla,
tanulj meg hinni az igazszónak!