Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. március 6., péntek

Van az úgy...



Van az úgy, hogy az ember valaki más bőrébe bújik, és annak helyébe képzeli magát. Próbálja átérezni, átélni annak a másiknak a szívével az életet, vagy egy-egy élethelyzetet.
Most én egy kis kutyakölyöknek érzem magam, kit a gazdija nem tud gondozni, és kiteszi egy erdőszélén. Nem öli meg, hiszen sajnálja a kis csöppség életét, de teljesen magára hagyja. Szíve mélyén talán abban reménykedik, hogy a kutyakölyök túléli, majd valaki megsajnálja, majd valaki hazaviszi. Még marad egy kis ideig mellette, könnyfátyolos szemmel simogatja a csöppség bundáját, szinte megállás nélkül azt suttogja, már-már saját maga megnyugtatására, hogy higgye el, jobb lesz így neki…
Át tudom érezni, át tudom élni azt az elhagyatottságot. És azt megérteni is képes vagyok. Kutyakölyökként, odasimulok gazdimhoz, ahhoz a gazdimhoz, aki magamra készül hagyni…fürkészem a tekintetét, tudtára adom, hogy nem haragszom rá, nyalogatom az engem simogató kezét…majd figyelem távolodó lépteit, nézem Őt, majd rettegve nézem a mögöttem húzódó félelmetes erdőt, és akkor, abban a pillanatban félni kezdek. Mint még soha ezelőtt…

Vörös Liliom


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése