Tudod, magam se értem, mitől lettem ennyire biztos, biztos benned, és biztos magamban, mintha szövetséget kötöttünk volna mi ketten, valamikor egy másik életben, valahol az égben, az égiek adták volna áldásukat ránk, persze butaság, az Ég és a Föld összeér, nem kettő az, de mégis, mintha egyikünk lenne az ég, másikunk a Föld, vagy Te a napsugár, én pedig az eső, ketten együtt örök szivárvány, vissza nem fordítható, szét nem választható, tudom, összetartozunk, nincs bennem félelem, hogy tévedek, hogy egyszer majd másképp lesz, hogy majd mást szeretsz, ha elmész is, viszel magaddal, nem, mert szeretnivaló lennék, nem, nem vagyok, csak melletted vagyok az, más nem is ismer, másnak idegen, aki akkor született, mikor megszerettelek, és rajtam kívül Téged se ismerhet más, amilyen nekem vagy, az más számára idegen, mert aki nekem a „Te”, az nem a véletlen szülötte, az miattam, értem született, fájna, tudom, nagyon fájna, ha más karjában látnálak, de a látszat mondhatna bármit is, be nem csaphatna.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése