Tudod, arra gondoltam...

Tudod, arra gondoltam,
az ember keresi a boldogságát,
pedig talán rég óta megvan,
talán mióta világ a világon van,
azóta megvan a boldogság,
csak időközben annyi seb,
annyi sérülés érte szegényt, hogy belerokkant,
még jó, hogy bele nem halt,
csak a felismerhetetlenségig megváltozott,
olyan lett, mint zászló a magas hegycsúcson,
ami valamikor vidáman,
büszkén lengedező lobogó volt,
amit a szél, az időjárás viszontagságai elcsúfítottak,
ami valamikor dicső volt,
most egy szánalmasan csüngő rongy,
kicserélni, helyettesíteni nem lehet,
csak visszaadni régi fényét, dicsőségét,
a boldogság is sokat sérült,
ma már romokban hever,
megvan, csak régi fényét kell visszaszerezni,
a sérüléseket elfelejteni nem lehet,
hisz magában hordozza,
attól lett megviselt,
a megbocsátás sem az igazi boldogság,
talán a miértet kellene megtalálni,
miért, milyen körülmények között születek a sérülések,
ha egyszer az ember eljut a végire,
és megérti,
ha meglátja az értelmetlenségit,
vagy ha a sebek értelmét látja meg,
ha sikerül mindet feldolgoznia,
ha több sértés már nem marad benne,
ha kiderül, a gerenda még szálka sem volt,
akkor nem marad más, csak a sértetlen világ,
ami már önmagában is boldogág.