Sors van

elhallgattak az okos szavak.
Míg odakint elmélyült a csend,
valami zakatolt
folyton idebent:
- csak egy percet még.
Gondolatban megfordítottam
a nagy folyót,
és ráparancsoltam,
locsogja még fülembe neved.

Most hallom a hangod,
és egyszerre magukhoz
tértek félájult álmaim.
Felborult napok ugrottak talpra
délcegen,
és lélekszilánkok kúsztak
olvatag egymás felé.
De megváltoztunk, mondd?
És minden változott?
Vagy csak a képzeletem
játszik velem…

Bennem bolyongsz,
és szólongatsz szüntelen,
faggatva hangos szívdobbanásaim.
Én pedig felelek rendre:
nem vagy, nem lehetsz
már egészen nélkülem,
odébb jajgatva összekapartam,
mert partot ért
tisztára mosva
ez a feledni akart,
folyóba szórt szerelem

Mondd, hihetem-e,
hogy te,
aki szivárványt szerettél belém,
felém sóhajtasz megint,
s nem én gondolom
csak, hogy enyém
az a hang, ami szétszalad benned
eleven hirdetni mindenütt,
megátkoztál, megátkoztalak,
mégis szeretlek.
Mert ennek így kell lenni,
mondtad, sors van,
és nincsenek véletlenek.

Nagy Horváth Ilona