Tudod, azt is hihetném, ...

Tudod, azt is hihetném,
már nem is élek,
annyira nem érdekel semmi abból,
ami körülöttem történik a világban,
rossz társaság vagyok,
szinte hallani se hallok,
vagy talán rossz társaság lettem,
hiszen valamikor minden érdekelt,
de most nincs semmi, mi lekötne,
hiába mondják, ez nagyon jó,
ezt meg kell hallanom,
nincs olyan izgalmas sztori,
beszédtéma,
ami felkeltené az érdeklődésemet,
nincs olyan,
amit fontos lenne számomra tudni,
azt is gondolhatnám,
minek vagyok ezen a világon,
hogy az idők során elfásultam,
ha nem lenne a világon gyerek,
és a közöttünk lévő szeretet,
ez a kettő kitölt,
nem hagy bennem semmi űrt,
tudod, a gyerek nem olyan nekem,
mint egy aranyos kedves baba,
akire az ember rámosolyog,
beszél hozzá egy-két szót,
aztán megy vissza
a felnőttek okos világába,
nekem a gyerek társ,
kinek lubickolok a társaságában,
áhítattal hallgatom minden szavát,
ismeretlen oldaláról mutatja nekem a világot,
ismeretlen oldaláról,
amelyik oldal mindennél érdekesebb,
ahogy te mutattad meg nekem
a világon egyetlen fontosat,
ha sért a szó,
amilyen gyorsan jön a vágás,
ugyan olyan hamar el is múlik,
mert az nem az én világom,
az én világom a két csoda,
a gyerek, és a szereteted.
Tudod, azon gondolkodtam,
mi a legjellemzőbb reánk,
úgy általában legtöbbünkre,
úgy általában az emberre,
és arra jutottam,
hogy azt hiszem, a folytonos harc,
a folytonos háború,
mintha csak azért lenne ember,
hogy a világból harctér lehessen,
ő a háború megtestesítője,
aki közülünk nem küzd,
az nem közénk való,
harc a születésért, harc az ifjúságért,
harc az öregség ellen, harc az egészségért,
harc a szerelemért, harc a holnapért,
harcolunk az amúgy békés becsületért,
harcolunk a halál ellen, az életért,
az ittlétünk harcban múlik el,
csak a pillanatért, amiben vagyunk
csak azért nem harcolunk,
azért már nem tudunk,
ő a harcunk megérdemelt gyümölcse,
ahogy megszületett, háborúvá érett,
és lepottyant az égig érő csata fájáról,
hogy átadja helyét
a következő küzdelemnek,
de én nem hiszem el,
egész biztosan tévedés,
hogy az ember katonának,
örök harcosnak születik,
minek is a harc,
mikor a háború zsoldja a halál,
nem, nem hiszem,
annál ez a világ sokkal békésebb,
vagyis nélkülünk lenne békésebb,
bennünket a sok küzdés megvakít,
vakságunkban sorra öljük
az érkező pillanatot,
ahelyett, hogy békét kötnénk vele,
ha elfogadnánk,
ha még meg is szeretnénk,
ha ő lenne a legfontosabb,
akár még széppé is tehetnénk,
ha a pillanatot nem is,
a szépségét örökre megőrizhetnénk.

.kaktusz