Éjjelente, mikor az álom elkerül,
és mikor a csillagporos felhők átúsznak
szobám hársfaillattól édes bús egén,
és benéznek hozzám napok, csillagok és holdak,
kinyújtom a kezem feléd,
hogy kezedig érjek el...
Elsuttogom a neved,
hogy felébresszelek...
Ó, bár lenne nékem akkora hatalmam,
hogy a falvak s városok zátonyán át
hozzád juthatna szavam!
S mint egy kismadár ablakodba ülhetne lelkem,
hogy ébredésed édes örömét
jó hírként hozhatná a szívembe vissza...
De nem tudlak elérni a kezemmel:
mint olaj, oly sűrű az éj,
s elkerül a fény:
szobám fala rácsként bezár.
S nem hallod meg suttogó szavam sem:
mint kemény fagy sötét viharában
a méla csengettyűszó,
elhal suttogásom éjem árnyain.
De gondolataim egy szelíd angyal
elviszi hozzád
s ilyenkor az enyém vagy,
az enyém mindörökre...
Lajos Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése