Még…

Apró szemekben peregnek le rólam a fájdalommorzsák…
kapkodok utánuk,mert ha túl sok hull le a földre,
be fog borítani, alulról építkezve…
felérnek majd egészen az arcomig, míg már
csak a szemem látszik.
Mi lesz akkor velem, ha mozdulni sem hagy ketrecem?
*
Repedések futnak bőröm alatt, mind külön életet él…
mélyre vágynak, és egyre erősebben marják
magukat gyenge létembe.
Vajon mikor szakítanak szét, mikor hullik
darabokra a lélek?
S vajon a könny lemoss-e a kínt, ami már belém égett?
*
Még látom arcodat, még érzem kezed melegét,
itt él bennem hangod rezdülése… minden mi voltál.
Még túl erős a vágy, hogy lássalak, halljalak, érintselek,
nincs még mód rá hogy kimondjam a búcsú szavait.
Vajon lesz-e valaha? Nem tudom, mert még…
*
Túl a valóság fátylán, a képzeleten
látom lidércként felvillanó lényedet,
pedig Te már továbbléptél mindenen.
Csak én teremtem meg árnyadat,
hogy lássalak…
Mert a pillanatok foglya vagyok,
és még várom jöttödet.
Pedig a tény már felvágta bőrömet…
*
Kattog órámban az Idő hangja,
így súgja, telnek perceim…
Lassan elmerülök örvényében,
a hang belém hasít: Tik-tak
múlik az élet… de Te már
nem hallod mindezt.
Neked már csak
a szél süvít
fent…

Ha ugyan a Menny odafent van?

Nosztromosz