Szürkülő fakoronák ágain
esti fényekkel játszó jeges szél
hintázik szüntelen.
Lábam előtt kuncogó levelek
körúti zajokat kergetnek.
Látóterük gyermeki játszótér.
Szemkönnyben fürdőző kirakatok
előtti emlékzivatar arcul üt,
hasztalan kereső tekintetem
város fölé emelő mosolyodra lel.
Alakból kilépő kósza szél vagyok.
Mint párkányon száradó muskátli,
múltunkon csüngve merengek.
Képzetem szobádban hajlongó
vékony alakodba bújtat, vágyam
meleg bundaként körbeteker,
idekinn testtelen elítélt didergek.
Feloldozást várva letépném
bűneim bilincsét, vigyázón
kezedbe téve a szunnyadó öröklét
bűvös vonzalmát.
Csüllög István Ernő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése