Sápadt lámpafényben ültünk, mély, homályos sötétben, amit a halvány, pisla világosság tört meg egy-egy pillanatra. Félénken és némán sistergett a levegő, amely már oly illatos volt akár egy tavaszi csokor. Kellemes volt, mégis ólomsúlyként nehezedett ránk az illatfelhő, terhessé változtatta a pillanatot, s e teher elfojtotta minden gondolatunk, minden kimondatlan szót. Ültünk szótlanul, gondolataink tengere hatalmas hullámként csapdosott, de mire partot már lágyan simogatta a szelíd partot. Hiába kerestük, elvesztek a szavak. Ő elmerülve az ujjait táncoltatta az asztalon, én szeme zöldjének ragyogásába vesztem el. Úgy szikráztak a reménytelen sötétben, mint a legragyogóbb, legfényesebb csillag éj idején. Lassan felemelte a fejét, lágyan rám mosolygott és szemei rám ragyogtak, fény megtörte a csendet, áthatolt minden sötétségen s dallamos táncra keltette a bágyadt hangokat. Álmosan és félénken minden szirmot bontott, körbe ringott mindent a pillantás édes illata. Ujjaink szótlanul tovasiklottak az asztalon és olthatatlanul egybeforrottak. Lágyan suttogott felém s én szemem hunyva remegő hangon válaszoltam. A levegő parázslóan táncolt, lángolt a körülölelő világ. Mi eddig némán hallgatott, most üvöltve tombolt végig testünk minden porcikáján, mi eddig mélán siránkozott most derűsen karjai köze zárt. Ajkaink halkuló szavak közt közelítettek, lassan érintve egymást. Hirtelen elnémult a harsány dallam , a sötétség leple borult mindenre, a világ megszűnt létezni, csak ketten voltunk semmi más, csak ketten és szerelmes csók.
Nagy Ádám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése