Tudod, arra gondoltam,
az ember fél az egyedülléttől,
fél, rövid időre is magára maradni,
pedig csak teljes csendben találhatja meg magát,
csak egyedül tud egészen önmaga lenni,
tömegben ő is csak tömeg,
családban családnak egy tagja,
színházban közönség, színpadon színész,
az ember nem fa,
amelyik az erdőben is megmarad különállónak,
ő része az egésznek,
de ez semmiben nem befolyásolja,
tömegben is saját életét éli,
az ember önmaga csak akkor lehet,
ha senki nincs körülötte,
ha nem hat rá kívülről semmi,
se hang, se kép, se egy másik ember,
akkor lesz csak meghallható a belső dal,
az a zene, amelyik egyedül csak én vagyok,
akkor lehet meghallani az árnyalatnyi különbséget,
amennyivel különbözik ember az embertől,
mint az ujjlenyomat az ujjlenyomattól,
zene a zenétől, attól lesz egyedi a zene,
árnyalatnyi a különbség,
de ez az árnyalatnyi teszi különlegessé,
megismételhetetlenné, széppé,
a maga zenéjét mindenki csak egyedül,
csak a teljes csöndben hallja meg,
mikor nincs semmi áthallás,
amikor összetéveszthetetlen,
mikor az agy is megpihen,
mikor nem futkosnak benne kósza gondolatok,
mikor gondolatban se nem harcol,
se nem vásárol,
aki soha nincs egyedül,
akit a gondolatok sem hagynak magára,
az úgy jár, mint a zenész,
ki tele van szebbnél szebb dallammal,
de mert mindig más muzsikáját hallja,
a más muzsikája az, ami elveszi a helyet,
ami nem engedi kiteljesedni,
saját csodás zenéjének egésszé lenni.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése