Álltam tavaszsugáron ég alatt,
Kelő vetések zöldje tarkitotta
Az új életre ébredő vidéket;
Fejem fölött egyhangú károgással
Gyors szárnyalású varjúhad repült
Észak felé.
Az erdő hallgatott.
A természetnek nem volt bája még,
De már a mennybolt fényes tükörében
Halvány mosollyal nézdelé magát,
Mint rózsatestét a gyermekleány.
Álltam tavaszsugáron ég alatt.
A szívem mélyén halk zsongás fakadt
- mint nyári éjen nyárfalomb között -,
A hosszú téli éjszakák ködétől
Fakult lelkemmel átéreztem újra
A megváltó, dicső megújhodást.
S már-már kinyílt az ajkam, hogy kiáltsam
Ujjongó szívből: Üdvözlégy tavasz!
Ekkor az ifjú, zöldelő vetésből
Pacsirta szállt a fényes ég felé.
Dalolt, dalolt. S amint emelkedett,
Szemmel követtem versenytársamat.
És nem lehettem féltékeny reá:
Úgy éreztem, szivemből száll a dal,
Hálát rebegni a kelő tavasznak,
Amely az alvó nagy természetet
Sziven csókolta s új életre hívta.
És megcsókolta fáradt lelkemet,
Hogy érezzem parányiságomat,
És rügyben, szellőben, sugárban
Rajongva újra megcsodálhatom
Az istenség örök, dicső hatalmát.
Az út mellett szántóvető paraszt
Hajtotta, verte fáradt ökreit
S vadúl káromkodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése