nyűgösen ébredek fel, a reggel szemet szúrva rázza ki belőlem az álmot. még várok, arcom a párnába fúrva. újra meg újra csak rád gondolok, elemészt a vágy, az ágy magába öl, ölel, fullaszt. túl az ébrenlét küszöbén a magány lángot gyullaszt a szívem mélyén. emléked fényén átdereng az öröm, mint csikaró tíz köröm az asztalon, úgy hasít belém, és én hagyom, hogy mardosson, mert csak az emlék, ami nemrég még valóság volt, csak az emlék az, mi kínomra enyhülést nyújt, elolt minden égető lángot. visszakönyörgöm az álmot, hogy újra veled lehessek, s elfeledhessek minden sajgó szomorúságot.
robesque
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése