néha úgy érzem az anyanyelvemmel oly áldást kaptam

…tudod, Kedves, néha úgy érzem az anyanyelvemmel oly áldást kaptam, amelyet talán fel sem fogtam még egészen, ne vádolj elfogultsággal, kérlek, de a magyar nyelv olyan szóképek bölcsője, amelyben soha nem látott, csupán megálmodott gondolatok öltenek testet…oly hangzással szólhatok Hozzád, félő szerelmes vallomásaimat olyan színbe öltöztetem, amilyenben éppen érzésem született…ha elrabol a rettegés, mély hangok erdejébe taszít, sötétlő alakokat ölt minden gondolat és összecsendülésük dallama csupán áhított, légbeszállt vágy marad…s mikoron meg kívánlak érinteni nemzetem dallamos kifejezéscsokrával, szárnyra kél bennem minden kimondatlan vágy, és pironkodás nélkül búvik elő az éltető metafora, a hétköznapi értelemtől elrugaszkodó, ám mégis varázsos hasonlat…a szavak megsegítenek, ha előtted szemlesütve, félve megállok és többet akarnék mondani, mint pusztán a szerelem szavát…mert alakodat simítva szinte látomássá válik előttem a sok szebbnél szebb gondolat, szemeidről élet-szín gyöngy gurul lábam elé, mosolyoddal tömlöcébe zárod a kétkedő gondolatokat…és talán a legszebb mindebben nem is saját vágyképeim magyarságba zárása, hanem a lélek másik oldalának hasonló kivirágzása, mikor ugyanezen gondolat szökken szárba mélyed ősi zugában…csokrában szálai vagyunk pár magyar szavú képnek…

Moha