Van az úgy, hogy az ember ajkán kiül a szívében megbúvó érzés, hogy könnyen kitárja, pőrére vetkőzteti szívét annak, aki iránt szeretetet, szerelmet érez. Olyan gyönyörű vallomásokat vet papírra, amilyeneket még addig nem látott a szem, mégis, amikor mások előtt kellene felvállalni ezeket a szent érzéseket, az arc elpirul, a tekintet zavarossá válik és az ajkak tagadni kezdenek…Júdásként tagadja meg mások előtt azt, akit tiszta szívéből szeret, mert hát mit gondolhat róla a világ…még a szájára veszi…még ujjal mutatnak rá. A titkolózás mázsás súlyként nehezedik az ember szívére, teherré válik, hiszen nehéz földhöz ragadtnak mutatkozni mások előtt, amikor az ember lelke a magasban szárnyal a boldogságtól. Félve ugyan, de feltárni kezdi titkát olyan előtt, akit legközelebb érez szívéhez, és meglepődik, amikor a másik örömmel és megértéssel fogadja vallomását. Börtönéből szabadul a vágy, amikor megoszthatja valakivel örömét. Ám telik-múlik az idő, az a másik is szerelmes lesz…mintha indigóval másolták volna át a két sorsvonalat. De a másik nyíltan beszél róla, engedi, hogy pillangóként, szabadon szárnyalhasson lelke a boldogságtól és felkészült a világ fájó megvetésre, ám arra végképp nem számított, hogy aki az első követ dobja felé pont az lesz, akivel örömén egykor együtt osztozott.
Vörös Liliom
Jaj de szépen ír ez a Liliom....
VálaszTörlés