Ezeregyéjszakám
locsogásod tartotta ébren,
mint ezernyelvű tűz,
halkan duruzsolt,
gregorián dallamok fakadtak
a lélek tetszhalott köveiben,
egyetlen fényes ponttá
lett a horizont,
szívhatatlanná hevült levegőben
kívánkozott melledig kezem,
ám a fokozhatatlan
Dante poklában lakhatott:
hiába szimatolt riadt ösztönöm,
nem tudtam megkülönböztetni soha
anya, testvér és szeretőszagod,
életedért mondtad buzgó meséidet,
átlátok rajtad, miképpen magamon,
visszaütő bűneimet nem tetézem,
visszaadlak a létnek,
elveszített gyémántját
a lüktető foglalatnak,
menj, a nyitva felejtett ajtón
menekülj, Seherezádé,
mielőtt magam meggondolom.
Csák Gyöngyi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése