Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az úgyse vagy,

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna - macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt néhány

jól időzített szemtelenség -

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért,

s csodás ívű szádért dicsérlek:

arcod ne fesse hálapír,

Inkább haragpiros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egymás próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Baranyi Ferenc

Kölcsey Ferenc:Bár rózsa volnék ...

Töredék

Bár rózsa volnék, szép leány,

Hogy elvirítva kebleden

Lelnék magamnak büszke sírt!

S o, bár lehetnék esti szellő,

Hogy édes ajkad bíborán

Szedhetnék balzsamcsókokat!

Itt állok félénk messzeségben;

S mint bércein Endymion

Sohajt a csillagokra fel,

Hová röpűlni szárnya nincs:

Némán sohajtozom feléd.

Ölelni vágy e kar, de fél,

Vágy ajkam ajkadon remegni,

De tilt komoly pillantatod.

Menj lángtekintet, ah röpűlj,

Röpűlj felé hév gondolat,

Tinéktek útat semmi nem zár.

Pam Brown - a barátság ....

"A magányban, a betegségben, a zűrzavarban a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben, és ilyen talajból bontja ki legszebb virágait."

Jószay Magdolna

Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,

ám sokáig por mégsem lepheti,

él bennünk valami, mely letörli időnként,

s nem enged, nem hagy felejteni.

Se jót, se rosszat, nincs kivétel,

múltunk immár életünkre ható,

jelenünkben többnyire nem számít már,

de e kilincs kétfelől nyitható.

Utat végleg zárni kevés a kilincs,

oda kulcs kell és zár – s az ember szelektál –,

tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,

s az emlékek jórésze néha visszajár.

Amíg csak kilincs van, esély is van,

hogy út lehessen – ha nagyon kell – a múltból,

oldás, kérés, magyarázat, áldás,

kiáltás serkenjen feneketlen kútból.

De ha lakat zár – meddő kopogtatás,

az ember hallhatja, ám könyörtelen,

nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,

s minden kegyelem esélytelen.

Ady Endre: Félhomályban

Ott ültünk némán, édes félhomályban,

Te elmerengve s égő vágyban én.

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,

Titok maradt az, szívünk rejtekén.

Talán a múlt viharzott át előtted

S előttem halkan tűnt fel a jelen...

...Neked talán már bántó, kínos álom

S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,

Arcunkon is hazug az ifjúság,

Én nem török le illatos virágot

S neked sem kell már soha mirtusz-ág.

Én az álmod szeretném visszahozni,

Te tán szívembe vágyat oltanál -

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:

Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívembe...

Egyedüli kincs tetőled:

- Amit adhatsz még nekem -

A szívedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívedbe...

Oly kevés maradt a múltból...

Amit néked adhatok:

A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,

A vád már úgyis hasztalan.

Talán másképp lehetett volna, -

Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni

A sírra ébredt vágy felett, -

De ránézek fehér arcodra

S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban

Valami csodás balzsamot,

Mely elfeledtet mindent, mindent

S meggyógyít minden bánatot...

Leolvasom sápadt arcodról

A rád erőszakolt hitet

És megdöbbenve sejtem, látom,

Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Mi is tudtunk még hinni valaha.

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük

S ami hajnal volt, az most éjszaka.

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,

Én meg, szakítva emberrel, világgal,

Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Magasba vont és így - a porba vitt.

Megnyugvás útját epedve se leltük,

Szívünkből végképp elszállott a hit...

...Olyan a színpad, mint a lant világa,

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -

A boldogságért küzdtünk, mindhiába:

Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,

Mit mi érzünk, nem késő szerelem.

A szerelem nem szánalomra vár

S te szánalomból érzel csak velem.

Én reszketek egyedül elkárhozni,

Magammal vinném beteg lelkedet...

De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

George Cosbuc: Utolsó kívánság

Nyomorék vagy! Ma koldusként

Térsz otthonodba vissza,

S micsoda fess legény voltál!

De mit törődsz most azzal!

Megláthatod a faludat,

Házatokat a völgyben,

Zokogva rohan majd szegény

Anyád elébed.

Én meghalni maradok itt

Az istentelenekkel!

Úgy érzem, nem érem meg

Élve a holnap reggelt.

Úgy visznek majd a gödörig -

Húsz holttal egy szekéren,

S jó az Isten, ha egy kereszt

Jut a végéhez.

Szerettük egymást gyermekként,

Mint testvérek – sőt, jobban.

Utolsó pénzem felét is

Mindig neked adtam.

Te tűzzel-vassal rohantál

segíteni, ha kellett,

A Jóisten fizesse meg,

Mert nagy, és kegyes!

Most jól figyelj: ha kérdeznék

A faluban jöttömet,

Igazság helyett annyit mondj:

Nem voltam együtt veled…

Más regimentnél szolgáltam.

Vagy mondj bármit, mi tetszik,

Hogy élek-e, vagy halok, úgy-

sem számít nekik.

És anyámnak, oh Istenem,

Bár érzéke becsapná! -

Mondd, hogy sebesülten

Mágurele-nél hagytál,

De nemsokára érkezem!

- Ez lenne kívánságom,

Hisz eszét vesztené szegény

Sejtve halálom.

Te bíztasd őt, nap-nap után,

Mesélj rólam bármit,

Öreg szegény, talán nincs is

Sok idő haláláig.

Miért legyen még nehezebb

rövidke élete?

Hisz kívülem régóta nincs

Neki senkije.

S ha egyszer úgy hozná a sors,

Hogy összefutsz Linával,

Mondd neki, hogy jól vagyok -

Menjen férjhez bátran.

Te mélyen fürkészd szemeit,

Megtudni, mit érez,

S ha úgy látod nem érdekli

Élek – nem élek,

Mondd, hogy rothadó szalmán

Hagytál sebesülten,

Az orvos barázdákat vájt

Húsomba mélyen,

Hogy vad kínoktól gyötörve

Vergődtem éjjel-nappal,

S ő halálomkor is velem

volt gondolatban.

Ha rezzenéstelen szemét

Homályosodni véled,

Ne vigasztald! Felesleges,

Menj utadra, kérlek.

Amint egy hervadó levél

Nem hozza el az őszt sem,

Úgy szemeiben egy könnycsepp

Semmit nem jelent!

Most add kezed! Kürt hangja hív,

Indulásra készen,

Az Olt-nak vidd üdvözletem,

Ha arra jársz éppen,

S mielőtt végleg elválnánk,

Egy utolsó kívánság:

Csókold meg helyettem is

Hazánknak porát!

Fordította: P. Tóth Irén

Komáromi János /Koma/egy pillanatra

egy pillanatra megállt a Nap

mert felidézte arcodat

lángvörös lett a fénylő korona

és a kihunyni készülő tűz újra fellobbant

mert vágyat keltett benne ajkad mosolya

egy pillanatra elállt a Szél

mert rád talált és bőrödhöz ért

csodálva tested köré fonódott

és a tombolni készülő vihar

szelíd öleléssé oldódott

egy pillanatra fény öntötte el az éjt

mert a villanásban Téged látni remélt

fellobogtak a csillagok

és az elbújni készülő Hold

reménykedve kereste lábnyomod

Radnóti Miklós: Októberi erdő

A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;


hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;


tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.

Dac-aş fi un anotimp… aş fi primăvara

Dac-aş fi un anotimp… aş fi primăvara

Să readuc totul la viaţă, să încălzesc muguri şi inimi zgribulite,

Să înseninez cu raze de soare cerul din ochii oamenilor

Şi să mă contopesc cu privirile îndrăgostiţilor din parcuri.

Dac-aş fi un fenomen… aş fi cu siguranţă vânt

Să ating copacii, să susţin aripile păsărilor

Şi să mângâi feţele oamenilor cu adierea mea.

Iar dac-aş fi un cuvânt… aş fi poezie

Să mă creeze poeţii şi versurile lor să-mi fie mădulare

Care să descreţească frunţile celor care le ascultă.

Dar nu sunt decât un om pe acest pământ

Care încearcă să facă acelaşi lucru

Prin tot ceea ce este…

Senki földjén

Azt a kis meleget engedd meg nekem

meglátod, megbocsátja vélt bűnét a

vágy - csak lehajlok eléd az örökbe,

hogy remegő ajakkal végigérintselek

hogy elmúljon végre minden más idő

emelj magasba kedvedre csendesen!

Mert jelennek senki földjén is

ott a legjobb, ahol a legmelegebb...

Kovács György

Érdemes volt

Törött nád szárával írok víz színére,

hullámok hegyére, hullámok völgyére:

a nevemet írom,

életemet írom,

mélyen belevésve fénylő tükörébe.

Nem marad a nevem, hiába is vájom,

az a megkavart víz elsimul utánam,

– de valamit tettem:

víz útját tereltem,

másítottam mégis ezen a világon.

Szent-Gály Kata

Amikor leejtünk egy poharat ....

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.


Cecelia Ahern

ismét magához ölelt az est

ismét magához ölelt

az est nélküled-szín mélye,

ahol nyikorgó léptekkel

osont el minden téged hívó gondolat,

mert elpihentem már benned régen,

mégis felriad valami,

a Téged váró önmagamban...

még odakint sárga színnel pörgeti az ősz

lehulló gondolataimat,

minden egyes szót,

amely már úgy köti hozzám

léted, ahogy örökzöldek

őrzik meg féltett szeretőik

zöld ölelését...

és libben a nyár ringó szoknyája,

táncba vezeti gondolataim

csetlő vétkeit,

melyek egyetlen szívdobbanásod

melegét hordják,

mert elfogyhatatlan vagy bennem.

elalvó pillantásom pilládra zárul

bőrödön át lélegzik

megannyi sejtem,

hogy szó se férjen már

összehajló vonalunk közé...

...tovább álmodlak.

Moha

Nadányi Zoltán:Így volt

Zuhantál és elkaptalak

ruhád csücskénél és a vak

mélységbe fejjel lefelé

csüngtél és én tartottalak

a rácsnak rogyva, görcsösen,

öt ujjal, kínnal és dühvel.

Egyetlen szörnyű akarat

volt bennem: nem engedlek el!

És megvirradt és este lett

és jöttek őszök, tavaszok

és még mindig tartottalak

és már harmadszor havazott

és még mindig tartottalak

és súgtam lázas szavakat

és az öt ujjam majd letört

és a ruhád szakadt, szakadt.

Hogy volt tovább, nem is tudom.

Egyszer csak elmúlt az egész.

Kiszállt belőlem az a láz,

az a vad, gyilkos rettegés.

Itt állok az erkélyen és

az élet zúg a körúton

és a felhőkbe nézek és

nem is tudom... nem is tudom...

Csoóri Sándor:És a világé leszünk újra

Mi maradt nekünk megint az évből?

Semmi, csupán egy szemvillanásnyi nyár

s két bokros domb között

egy zümmögő mező.

És séták és kutyák és fácánok, ahogy

eltűnnek szemünk elől

a vállig érő fűben,

és két-három parázsló naplemente,

amelytől megpörkölődik

a rétihéják tolla.

De néha, amikor a Nagykevély mögül

megkondul egy-egy sóvárgó harang,

szemünk láttára

székesegyházak bújnak elő a földből,

mint titáni csigák,

foszforeszkáló szarvaikkal.

És máris csillagok ereszkednek le sárgán

elhomályosult városokra,

és susogni kezdenek északon, fönn az erdők,

s jeltelen sírjából váratlanul Mozart lép elénk,

leomló parókája: lidérces vízesés.

És a világé leszünk újra,

sok-sok világé az elvadult mezőn.

Egy gólya szárnyal lassan a bécsi dóm felé,

szárnyain virágpor száll,

s a tóból néhány vízcsepp.

Úgysem lehet visszafordítani az időt.

"Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte."

”Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.”

...ha lehetnék lehelletfinom érzéseid szellőszárnya

...ha lehetnék lehelletfinom érzéseid szellőszárnya

bordáidon át selyemszálaimmal borítanálak

védőágai volnék nimfák gyógyító karjának

fájó szíved minden gondolatára áldáscseppeket hullajtanék

érted szerelmes szívem szűztiszta könnyeit...

ajkaimról neved magnóliavirágok illóolajaként

csordulna alá, s méze volnék

ki nem mondott édes gondolatoknak,

melyek suhanva keresnek napfényből az éjen átkúszva...

Moha