Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. november 24., csütörtök

betakarom mezítelen lelkem,



betakarom mezítelen
lelkem,
majd csendben
beléd lesek...
zajt se csapok,
nesztelen zárlak
féltett álmokba...
kintről figyellek
ahogy
szívemben ébredsz...

Moha

Gyurcsó István: Szememben hordozlak




Lehetsz nagyon messze,
akármilyen távol,
közelemben jársz Te,
ha én úgy kívánom.
Szememben hordozlak,
örök tükör vagyok,
belerajzoltak már
a sugárzó napok.
Gyémánt reggelek
véstek a szemembe,
hogy az éjszakáim
veled teljenek be.
S lehetsz nagyon távol,
akármilyen messze,
csak bezárom szemem,
s itt maradsz örökre.
Ki tudna elvenni
tőlem, ha nem adlak!
Itt vagy te, a legszebb,
így csak én mutatlak.
Igazítsd meg hajad
két szemem tükrében,
úgyis ritkán látod
magad ilyen fényben.


Tristan Tzara: Elágazás




Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát
A fű közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.


Tristan Tzara


 Somlyó György fordítása

Erdős Olga: Kopogtatás nélkül





Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz - veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek.


Wass Albert: A titokzatos őzbak



Megtanultam az erdő életét s ez az élet szebb volt, mint minden egyéb élet a földön, szebb, őszintébb, tisztább, igazabb. Komoly és szép gondolatokat adott az erdő s a nagy léha üresség, mely a lelkemet már-már uralni kezdte, megtelt újra szép és jó érzésekkel, amiket az erdőtől kaptam s a csendtől, amely úgy áradt szét az erdő fölött, mint Isten meleg lehelete.

Szabó Lőrinc: Pocsolyák




Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet
s egy pillanatra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az, amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyú fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele
s szerettem volna mutogatni… De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!

2011. november 18., péntek

Zsefy Zsanett Az eső szerelme




Szerelmes lett az eső a szélbe,
imádta amikor az susog,
nyári éjek csendes magányába
ahogy hordta az akácillatot.

Szerette a felkorbácsolt képet,
folyók felett dúló erejét,
megcsodálta a kis semmiségből
felduzzadó hatalmas legényt.

Messzi tájról indultak ők ketten,
útjuk gyakran találkozgatott,
az őserdő fülledt melegéből
az ég a földnek zivatart lopott.

Cseppenként mind halomba hordta,
fellegfészkében az eső suhant,
a szél kísérte sivatagon túlra,
hol szívében szerelem fogant.

Csillogtatta millió kis cseppjét,
lágy permettel szórta a határt,
szikrázott szirmokon kacéran,
láb' lógázva is a szélre várt.

De hiába minden trükkös szándék,
a szél rohanva tört mindenen át,
az eső függönyét széttépve
pusztulást hagyott maga után.

Szerelmes volt az eső a szélbe,
de cseppekre tört benne a vágy,
így, ha fájó képek gyötrik néha,
jéggel veri máson el baját.

Boda Magdolna Az üvegen túl az éjszaka,




Az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa
gyenge fényeszép szavak,
… és az emlékek polkát járnak az ablakom alatt.
Markomban függönyöm széle,
virrasztok, s álmaimban,
a csipkén átszűrődő éji fények,
neonok pislogó fémes kékje.
Arcom arcod tükörképe.
Micsoda különbség:
az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa:
gyenge fénye.
Kinn: te,
idebenn: én, magam

Szilágyi Hajnalka Összefonódva





Két kezem nyújtom feléd ,
látod tenyerembe zárt csupasz létem?
Nézd, azokat a kusza vonalakat,
tudod, nem hazudnak…
csak kanyarognak csendben,
s morzsolódnak rajta az évek,
mutatják honnan indultam,
s utam valahol, egyszer véget érhet…

Apró kacatokat rejtegetnek...
a keskeny arcú hold sápadt fényeit
könnyekbe izzadt hideg párnákon,
ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,
hol csak a reszkető szél lengette
holt ritmusban táncoló csendem.

Most végtelen hömpölyög a világ
egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,
a homály lassan köddé fénylik az úton,
ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.
Az ásítozó éj medrébe vetkezzük
száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,
s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva
jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,
hogy ne legyen több zuhanás.
Ólomüvegén keresztül az ég
szivárvány-ködöt szitál ránk.
A nyújtózkodó puha sötétben
tenyerem tenyeredbe zárom,
homlokod mögé bújtatom a lelkem,
hogy a te szemeddel lássam a világot.

S újból elindulunk
a csendben kanyargó vonalakon,
tudjuk, már nem hazudnak…
szelíd csönddé olvad szerelmünkben
újra az ezerarcú nyár,
hisz’ egykor nekem adtad álmaid,
s utunk is csak együtt érhet véget…

2011. november 16., szerda

Metty: Semmit sem értettem





Volt már akkor is, hogy semmit nem értettem,
mégis hittem, és sokat reméltem,

magamban rólad álomképeket festettem,
szépen, hogy tetsszen, ki is színezgettem,

gyönyörű lelkedet aranyló sárgára,
édes ajkaidat vágyadó rózsára,

szemedben megláttam a felkelő napot,
hangodban beleszőtt millió madár volt,

nem volt elég ábránd, nappal is folytattam
amit éjszakánként rólad megrajzoltam,

színes-szép képedet egyre csak csodáltam,
míg végre a tökéletest bizony megalkottam,

magamban rólad nem is létezőről,
egy igaz hitű embert varázsoltam,

és vártam, csak vártam, hogy egyszer megtalállak,
de aki Te volnál, maradsz csak ábrándnak.


Dal




Szomorú vagyok, nehéz sóhajok
tépnek, mindig sírhatnék:
kinek hódolok,
semmit sem adott
epedő szerelmemért.
Amit vágytam rég,
s amit vágyok még,
már valóra nem válhat.
Engem, a szegényt,
itt hágy, ami szép,
kedv és javak elszállnak.

Amikoron látlak,
gőgöd sajgó bánat,
vígasságom elveszett.
Hiába ha vágylak,
inkább a halálnak
ajánlom meg testemet.
Hetvenkedhetek:
érted szenvedek,
amióta ver szívem.
Szánd meg hát beteg,
gyötrött lelkemet,
már örömöt adj nekem.

Álvaro De Luna
fordítta Tímár György


Magány




Egy elveszett lélek keresi otthonát,
Kit régen elkerült már a boldogság.
Vágyódik egy szebb, jobb világ felé,
De az már csak emlék, mi most végleg véget ért.

Egy aprócska porszem ő a nagy sivatagban,
Nem leli a világban helyét, bárhogy is akarja.
Bár próbálkozik azzal, hogy más ember legyen,
A többi homoklabda csak árt,
És nem segít neki egyik sem.

Minden egyes hajnal új fájdalmat hoz,
Egy újabb szenvedést, mi a szív mélyébe hatol.
De erős ez a porszem és konokul ellenáll,
Kibírja, hogy nem szól,
Bármekkora súly is nehezedik rá.

Mert tudja ő, ha szólna, úgysem hinnék el,
Mások szerint minden szava egy-egy kérdőjel.
Nem érti őt senki sem, bárhogy is szeretné,
Nincs egy lelki társ sem,
Ki a bajban megvédené.

De rájött már régen, hogy ez a sorsa,
És elfogadja azt,
Beletörődött a magányba,
És minden rá váró fájdalomba.

Ezért hagyja, hadd sodorja őt az élet,
Már nem tesz érte semmit sem,
De azért még reménykedik,
Hogy majd a halál után más élete lesz.

Reményik Sándor: Búcsú





Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk






Ha erdőben jársz
nyisd ki a szíved,
a kanyargó ösvényen
engedd szárnyalni hited.
Engedd, hogy az ágak
hajadhoz érjenek,
hogy a sötét mohák
kezedhez férjenek.
Válóczy Szilvia

2011. november 9., szerda

Elengedni? Lehetetlen…




Mert meg kellett tanulnom idomulni
remegő tenyeredbe simulni,
haragodba csendesült zápor ha lettem
öledbe hullottam rémült tehetetlen,
s csúsztam, mint könnyű sós lé
lassan hűlve a föld felé.
A bőröm mi emlékszik rád
forró kiáltás csupán a nyár
szikkadt repedésben a nyom,
mit szemérmes ajkad hagyott,
hosszú ujjad varázsolt borzongó pihét
forró lázad nem csitult leheletét.
Tenyerem érzi a vér zakatolta kínt,
a szégyenlős csók ragasztotta pírt
lüktető arcodon.
Látod?
Megtanultam a leckét, tán még időben
hogy lásd, megadom magam, erőtlen
alázat hajlít lábaid elé
örököm feladva érintésedért,
mint pondró görbülök magamba
szomjazom ajkadról csorduló szavadra
egy csepp, egy elhaló sóhaj csak az élet
kifeszített szárnyakkal leszek készen,
hogy ujjad hegyéről az első langyos szél
ragadjon fel, fel a felhők fölé.

Brada Ági





Lesznai Anna Másfajta szívemről




Ne hajts az én szavamra
Ha szépen szólok s lágyan,
Ne higgy a vergődésben
Ne bízz a vágyódásban...

Mert jobb szeretem nálad
A zöld lesznai tájat.
A tarka díszű kertet,
Melyet mint rakott tálat,
Dús gyümölccsel kevertet,
Sokszínű dús virággal,
Nyújt ég felé a domb.

Mert jobb szeretem százszor
Nézni, mikor kigyúl,
Este zajtalanul,
A piros szemű házsor,
Mint szeretem a vágyad.
Jobban, mint két szemed,
Kívánom rám hajolva,
Látni a kék eget.

Ha tér, az esti porba
Konduló bús kolomppal
Kavarva felleget,
...Többet ver fel a csorda
Az élet szent porából
Mint amit rám olvashatsz
Szegény emberszavakkal
Mint amit rám csókolhatsz
Szegény emberajakkal
Az élet mámorából.

És számon kérném egyszer
Keserű kínnal én,
Amit tőlük elvettem,
Hogy tereád szeressem
Szerelmünk reggelén.

A meg nem lesett fűszál
Szellőben reszketését,
Két bús fekete felhő
Közé szúrt sugár ékét.
Mulasztott arany estem
Kiket a dőre testem
Könnyű csókokra váltott.

Széljárta tetőn támadt
Száz tündérpalotámat
Mind számon kérném tőled,
Kik mind a sárba dőlnek
Tompa teljesülésben.

Ó, ne vágyj külön válni
Az édes mindenségtől
Amely szívemben szunnyad,
Hadd szeresselek együtt
A földdel és a széllel,
Az örökifjan térő
Halhatlan falevéllel,
A nappal és a dérrel
Mely füröszti a fákat.

Az örökifjú vággyal,
Mely most átjárja testünk,
És összeköt a léttel.
Mint anyaméhben alvó,
Bűvös álomba hajló,
Kicsinyke magzatot
Táplál szüléje vére...

2

Ha most tereád nézek:
Éltet és Istent érzek
És százarcú a testünk.
De ha egyszer elestünk
Bús, fukar szerelemben,
Akkor mindennek vége.

Mint túlérett gyümölcs
Mely őszi esten ég,
Porlad már, míg piroslik
És leválik az ágról,
Úgy hull az életfáról
...Alig vágy, máris emlék...

Nehéz nedvébe lankadt,
Bús, betelt érzelem
És ifjak csak az alvó
Öntudatlan csírák,
Az el nem csókolt csókok,
A ki nem nyílt virág.
Ha most tereád nézek:
Éltet és Istent érzek
És százarcú a testünk.
De ha egyszer elestünk
Bús, fukar szerelemben,
Akkor mindennek vége.

Mint túlérett gyümölcs
Mely őszi esten ég,
Porlad már, míg piroslik
És leválik az ágról,
Úgy hull az életfáról
...Alig vágy, máris emlék...

Nehéz nedvébe lankadt,
Bús, betelt érzelem
És ifjak csak az alvó
Öntudatlan csírák,
Az el nem csókolt csókok,
A ki nem nyílt virág.

2011. november 8., kedd

Tóth Árpád




Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.
Homályosan, mint félálom lidércét,
Még sejtettem a süllyedő jelent,
Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
Felfogták még s nem tudták, mit jelent.
Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
Szelíd csoportban tündérképre váltan
Leányok néztek rám, - vagy rózsatők?
Ugy éreztem, az ég vállamra reszket
S körültem csöndesen táncolni kezdtek
Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők.

Szabó Lőrinc:Semmiért egészen




Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Zimonyi Zita :(szerelembölcselet)



ha két tárgy ütközik, a gyengébb törik,
ablakba kő csapódik, sikolt a szilánk,
követ kaviccsá ölel gyöngéd hullámzás,
nehéz vasdarab repeszt dacos márványt,
engedetlen vasat megtör, s hajlít parázs,
istenemhez imádkozom térdepelve: érted,
istenedhez fohászkodsz esengve ellenem,
ha két akarat szembefeszül, az erős tarol?
ha két tárgy ütközik, a gyengébb törik?
ki a gyengébb: én, aki égek, s égetek,
vagy te, kinek jégtestébe tört tűzszívem?

2011. november 1., kedd

Ady Endre: Halottak napján




Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
1899 november 1

Baj Anna: Halottak napja




Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek,
 gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva.
Ezen a napon minden más
Újra mélyen érint meg a gyász
Nincs már velünk együtt
Kit ismertünk vagy szerettünk
Ma lélekben újra együtt lehetünk.
Eszembe jutnak az együtt töltött napok
Fülemben újra megcsendült a hangod
Szinte látom minden mozdulatod
Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.
Gyertyákat gyújtunk és mécseseket
Ezek a fények világítsanak Neked
Örök világosságban, békességben nyugodj
Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd




Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Reményik Sándor: Halottak napja





Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetobe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Ó, a halál.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben - így mondta épp a dajka -
kasza van a kezében, nincsen ajka,
és fondoran vigyáz,
mikor suhan az esti láz,
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene.

Mezei Marianna Vakhit




A temetőt köd lepte
s a sírokat elrejtve
falat vonva elém
szétterült,
s hozzád igyekezve
mentem sietve
nem láttam semmit
szívem vitt,

s bolyongva elveszve
téged keresve
hívtalak bár tudtam
nem vagy itt,
csak ködbe szakadt sóhaj
mi szállt a fellegekbe
a hit, hogy találkoznak
egyszer lelkeink.